Felújítják Tiszadob egyik legöregebb épületét. A tiszai pontonhídhoz vezető utcában lévő százötven éves házban sokáig egy herceg lakott, az ő halála után viszont évekig üresen állt, és kétségessé vált a sorsa. Másfél éve aztán új gazdára lelt Lakatos László szemé­lyében, aki néhány hete hozzáfoghatott a felújításához.

Hazahívó öreg házak

Hetek óta nagy a felfordulás a hercegi lak portáján, de így van ez minden építkezésnél. A szóban forgó épület tetején nádfedők, belsejében pedig kőművesek dolgoznak. Fent cserélik az évtizedes nádat, bent pedig igyekeznek az eredeti állapotokat helyreállítani.

A ház állagának megóvására nagy figyelmet fordított ugyan előző tulajdonosa, herceg Odescalchi Pál is, de a falakba nem láthatott ő sem, s nem tudhatta, hogy amikor a rendszerváltás táján megvásárolta a nyaralónak szánt parasztházat, egy rendkívül ritka épület birtokosa lett. Egy ágasfás, szelemenes ház lett az övé. Ez az építkezési mód főleg a Dunántúlon ismert – az Észak-Alföldön, pláne Szabolcsban szinte soha nem alkalmazták.

Nem tudhatott a ház néprajzi érdekességéről természetesen Lakatos László sem, de azt tudta, az üresen álló ház hamarosan az enyészeté lesz, ha nem segítenek rajta. A tennivalókkal tehát tisztában volt, de azt álmában sem gondolta, hogy ő lesz az, aki hozzá fog látni a renováláshoz.

Tudni kell, hogy Lakatos László ízig-vérig tiszadobinak vallja magát, pedig a faluban se kutyája, se macskája. Mátészalka környékén egy cigány családban született dongalábbal, s eldobták a szülei, állami gondozottként nőtt fel. Egészen kicsi korában Balkány, később Berkesz volt az otthona, a legfogékonyabb éveit azonban Tiszadobon töltötte, ahová később is mindig visszavágyott, pedig a nagyvilág jó sok helyén megfordult.

– Egészen húszéves koromig éltem a tiszadobi nevelőotthonban, de hála istennek már nem a kastély nagy, húsz-harminc ágyas szobáiban, hanem a mellé épített, sokkal lakályosabb otthonban. S egyáltalán nem voltunk elzárva a falusiaktól, akik közül sokan bent dolgoztak az intézetben, s bennünket is nagyon szerettek. Engem is több családhoz fűzött már-már rokoni kapcsolat. Azt is egyiküknek köszönhetem, hogy sikerült Spanyolországban megtalálnom Pali bácsi örököseit, akiktől végül is megvettem az ingatlant.

A múlt építészeti stílusjegyeit szem előtt tartva folyik a felújítás. Fotó: Kállai Márton

Házigazdánk húsz évet töltött távol Tiszadobtól, ez idő alatt rengeteg jó és rossz élmény jutott neki. Mint meséli, az első nagy kihívást az otthon elhagyása jelentette. Ott kitanulta a bőrdíszműves szakmát, de azzal Szabolcsban éhen lehet halni. Mint oly sokan mások, vette hát a betyárbútort ő is, s ment Budapestre. Egy régi intézeti társa albérletébe költözött, ahol harminc négyzetméteren már öten éltek.

– Az a költözés valóságos sokk volt – ecseteli a régi időket. – Napokig ki se mertem mozdulni a házból, de később is csak a Tímár utcában sétálgattam. Néhány hét után aztán megpróbáltam elhelyezkedni egy gyorsétteremben, de nem sikerült. Felfedeztem viszont egy utcai hirdetést, egy kis pékség eladót keresett.

Megegyeztünk a tulajdonossal, és másnap hajnali 4-kor fel is vettem a munkát. Annyira jól sikerült a bemutatkozás, hogy a tulaj két hét múlva mindent rám bízott, ő csak hetente egyszer jött, a bevételért. Azt gondoltam, onnan fogok nyugdíjba menni, de egy év múlva a tulajdonos eladta a pékségét, és új munka után kellett néznem.

Egy nagy villa kertésze lettem, nyírtam a füvet, sepregettem, gereblyéztem, csináltam mindent, ami egy kertben szükséges. A rákospalotai Cigányház működött abban az épületben, ahonnan a magyarországi romák kulturális életét koordinálták. S miután én is cigány vagyok, engem is felkaroltak. Rábeszéltek a középiskolára és a nyelvtanulásra, amiért örök hálával tartozom a ház munkatársainak.

Az érettségi és az angol nyelv elsajátítása után már egészen komoly munkakörben találjuk, irodavezető lett a házban. De nem sokkal később átszervezték az intézményt, s ő az egyik neves pesti étterem mosogatói állásában találja magát. Nem volt ezzel semmi baj, de amikor kólásflakonba, dekára kimérve kapta a mosogatószert, azonnal felmondott. S következett két őrült hónap – buli buli hátán.

A barátai aztán figyelmeztették, ennek nem lesz jó vége. Tudta már ezt ő is. S azt is: ha marad Pesten, valóban baj lesz. Vett hát egy jegyet Fiuméig, vitte magával a vonaton a biciklijét, és egy hónapon át Horvátországban barangolt. Sok pénze már nem volt, ezért a legtöbbször a szabadban hált, s szinte csak zöldségeket evett. Végleg át is tért a vegetáriánus, gluténmentes étkezésre, amit ma is gyakorol. Belekóstolva a külhoni életbe, úgy döntött, megpróbálja az északi államokat is. Hollandia, Amszterdam következett, mégpedig egy hotel, ahol takarítói állást vállalt.

– Borzasztó volt az első két-három hét. Messzi, a tök idegenben, a rideg munkatársak közt… Számtalanszor a vécékagyló fölött sírtam, s alig vártam, hogy elteljen a nap, de egy hónap után barátokra leltem. Voltak ott oroszok, spanyolok, lengyelek, és persze hollandok, akiktől sikerült egészen jól elsajátítanom a nyelvüket. Ez bátorított fel arra is, hogy újból váltsak, s áttegyem a székhelyem a Friz-szigetek egyikére.

Ott is lent kezdtem, takarítottam, mosogattam, aztán belekóstolhattam az olasz szakácsművészetbe, s mire észrevettem, már csoportvezető voltam az egyik étteremben. Nagyon jól kerestem, havonta egymillió forintot, de sokat is költöttem. Kezdett ott is rengeteg lenni a buli, s éreztem, eljött a váltás ideje. Ráadásul nagyon hiányoztak a hazai ízek. A magyar paradicsom, paprika íze, amihez nincs fogható sehol a világon.

Lakatos László nyitott szívvel és ajtóval várja majd a fizető vendégeket és a művészeket egyaránt. Fotó: Kállai Márton

Két éve történt meg a nagy váltás. Végleg haza, Budapestre költözött, de egyre több időt töltött Tiszadobon. Kirándulgatott, fotózgatott. Az egyik alkalommal épp gólyákat fényképezett, ekkor bukkant rá a leendő portájára. A képen nem is egy, hanem két gyönyörű házat látott, s döntött, neki ez kell. Hamarosan megköttetett az üzlet, pedig rendesen körül se nézett a portán. Amikor először alaposan szemügyre vette a „zsákmányt”, kétségbeesett. A hideg, szeles márciusban a ház rideg, kong az ürességtől, és mesteremberek keze után kiált. A gazdának viszont már nincs pénze – most mi lesz?

– Tudtam, hogy léteznek pályázati források népi műemlékek helyreállítására, én is benyújtottam a saját pályázatomat a Teleki László Alapítványhoz, és nyertem is húszmillió forintot. Én ebből egy fillért se látok, minden megy a kivitelezőkhöz. Akik egyébként jól dolgoznak, a nyáron mindenképpen szeretnénk befejezni a munkákat.

Egy nyitott házban gondolkozom. Művészeket várok, kiállításokat szervezek, s persze fizető vendégeket is fogadok majd. Biztos vagyok benne, hogy sokan jönnek, mert Tiszadob varázslatos hely – engem is hazacsábított.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.