Hazahívó öreg házak

Hetek óta nagy a felfordulás a hercegi lak portáján, de így van ez minden építkezésnél. A szóban forgó épület tetején nádfedők, belsejében pedig kőművesek dolgoznak. Fent cserélik az évtizedes nádat, bent pedig igyekeznek az eredeti állapotokat helyreállítani.

A ház állagának megóvására nagy figyelmet fordított ugyan előző tulajdonosa, herceg Odescalchi Pál is, de a falakba nem láthatott ő sem, s nem tudhatta, hogy amikor a rendszerváltás táján megvásárolta a nyaralónak szánt parasztházat, egy rendkívül ritka épület birtokosa lett. Egy ágasfás, szelemenes ház lett az övé. Ez az építkezési mód főleg a Dunántúlon ismert – az Észak-Alföldön, pláne Szabolcsban szinte soha nem alkalmazták.

Nem tudhatott a ház néprajzi érdekességéről természetesen Lakatos László sem, de azt tudta, az üresen álló ház hamarosan az enyészeté lesz, ha nem segítenek rajta. A tennivalókkal tehát tisztában volt, de azt álmában sem gondolta, hogy ő lesz az, aki hozzá fog látni a renováláshoz.

Tudni kell, hogy Lakatos László ízig-vérig tiszadobinak vallja magát, pedig a faluban se kutyája, se macskája. Mátészalka környékén egy cigány családban született dongalábbal, s eldobták a szülei, állami gondozottként nőtt fel. Egészen kicsi korában Balkány, később Berkesz volt az otthona, a legfogékonyabb éveit azonban Tiszadobon töltötte, ahová később is mindig visszavágyott, pedig a nagyvilág jó sok helyén megfordult.

– Egészen húszéves koromig éltem a tiszadobi nevelőotthonban, de hála istennek már nem a kastély nagy, húsz-harminc ágyas szobáiban, hanem a mellé épített, sokkal lakályosabb otthonban. S egyáltalán nem voltunk elzárva a falusiaktól, akik közül sokan bent dolgoztak az intézetben, s bennünket is nagyon szerettek. Engem is több családhoz fűzött már-már rokoni kapcsolat. Azt is egyiküknek köszönhetem, hogy sikerült Spanyolországban megtalálnom Pali bácsi örököseit, akiktől végül is megvettem az ingatlant.

Házigazdánk húsz évet töltött távol Tiszadobtól, ez idő alatt rengeteg jó és rossz élmény jutott neki. Mint meséli, az első nagy kihívást az otthon elhagyása jelentette. Ott kitanulta a bőrdíszműves szakmát, de azzal Szabolcsban éhen lehet halni. Mint oly sokan mások, vette hát a betyárbútort ő is, s ment Budapestre. Egy régi intézeti társa albérletébe költözött, ahol harminc négyzetméteren már öten éltek.

– Az a költözés valóságos sokk volt – ecseteli a régi időket. – Napokig ki se mertem mozdulni a házból, de később is csak a Tímár utcában sétálgattam. Néhány hét után aztán megpróbáltam elhelyezkedni egy gyorsétteremben, de nem sikerült. Felfedeztem viszont egy utcai hirdetést, egy kis pékség eladót keresett.

Megegyeztünk a tulajdonossal, és másnap hajnali 4-kor fel is vettem a munkát. Annyira jól sikerült a bemutatkozás, hogy a tulaj két hét múlva mindent rám bízott, ő csak hetente egyszer jött, a bevételért. Azt gondoltam, onnan fogok nyugdíjba menni, de egy év múlva a tulajdonos eladta a pékségét, és új munka után kellett néznem.

Egy nagy villa kertésze lettem, nyírtam a füvet, sepregettem, gereblyéztem, csináltam mindent, ami egy kertben szükséges. A rákospalotai Cigányház működött abban az épületben, ahonnan a magyarországi romák kulturális életét koordinálták. S miután én is cigány vagyok, engem is felkaroltak. Rábeszéltek a középiskolára és a nyelvtanulásra, amiért örök hálával tartozom a ház munkatársainak.

Az érettségi és az angol nyelv elsajátítása után már egészen komoly munkakörben találjuk, irodavezető lett a házban. De nem sokkal később átszervezték az intézményt, s ő az egyik neves pesti étterem mosogatói állásában találja magát. Nem volt ezzel semmi baj, de amikor kólásflakonba, dekára kimérve kapta a mosogatószert, azonnal felmondott. S következett két őrült hónap – buli buli hátán.

A barátai aztán figyelmeztették, ennek nem lesz jó vége. Tudta már ezt ő is. S azt is: ha marad Pesten, valóban baj lesz. Vett hát egy jegyet Fiuméig, vitte magával a vonaton a biciklijét, és egy hónapon át Horvátországban barangolt. Sok pénze már nem volt, ezért a legtöbbször a szabadban hált, s szinte csak zöldségeket evett. Végleg át is tért a vegetáriánus, gluténmentes étkezésre, amit ma is gyakorol. Belekóstolva a külhoni életbe, úgy döntött, megpróbálja az északi államokat is. Hollandia, Amszterdam következett, mégpedig egy hotel, ahol takarítói állást vállalt.

– Borzasztó volt az első két-három hét. Messzi, a tök idegenben, a rideg munkatársak közt… Számtalanszor a vécékagyló fölött sírtam, s alig vártam, hogy elteljen a nap, de egy hónap után barátokra leltem. Voltak ott oroszok, spanyolok, lengyelek, és persze hollandok, akiktől sikerült egészen jól elsajátítanom a nyelvüket. Ez bátorított fel arra is, hogy újból váltsak, s áttegyem a székhelyem a Friz-szigetek egyikére.

Ott is lent kezdtem, takarítottam, mosogattam, aztán belekóstolhattam az olasz szakácsművészetbe, s mire észrevettem, már csoportvezető voltam az egyik étteremben. Nagyon jól kerestem, havonta egymillió forintot, de sokat is költöttem. Kezdett ott is rengeteg lenni a buli, s éreztem, eljött a váltás ideje. Ráadásul nagyon hiányoztak a hazai ízek. A magyar paradicsom, paprika íze, amihez nincs fogható sehol a világon.

Két éve történt meg a nagy váltás. Végleg haza, Budapestre költözött, de egyre több időt töltött Tiszadobon. Kirándulgatott, fotózgatott. Az egyik alkalommal épp gólyákat fényképezett, ekkor bukkant rá a leendő portájára. A képen nem is egy, hanem két gyönyörű házat látott, s döntött, neki ez kell. Hamarosan megköttetett az üzlet, pedig rendesen körül se nézett a portán. Amikor először alaposan szemügyre vette a „zsákmányt”, kétségbeesett. A hideg, szeles márciusban a ház rideg, kong az ürességtől, és mesteremberek keze után kiált. A gazdának viszont már nincs pénze – most mi lesz?

– Tudtam, hogy léteznek pályázati források népi műemlékek helyreállítására, én is benyújtottam a saját pályázatomat a Teleki László Alapítványhoz, és nyertem is húszmillió forintot. Én ebből egy fillért se látok, minden megy a kivitelezőkhöz. Akik egyébként jól dolgoznak, a nyáron mindenképpen szeretnénk befejezni a munkákat.

Egy nyitott házban gondolkozom. Művészeket várok, kiállításokat szervezek, s persze fizető vendégeket is fogadok majd. Biztos vagyok benne, hogy sokan jönnek, mert Tiszadob varázslatos hely – engem is hazacsábított.