Holdbéli táj fenyeget - Riport a Káli-medencében növekvő tájsebről

Egyszerre érkeztem Salföldre a főváros felől Derhán Dénessel, a település határában homokot bányászó Kvarc Ásvány Kft. többségi tulajdonosával, egyben ügyvezető igazgatójával. Mert ő nem salföldi, sem ábrahámhegyi a szomszédból, amelynek közigazgatási területén a bánya fekszik, ő csupán kitermeli a homokot, s szerzi belőle a jövedelmét.

A bányát egyébként nem nehéz megtalálni: a csodaszép Balaton-felvidéki Káli-medence déli részén húzódó tájsebet kell keresni. Udvarán koszlott épületek, emeletnyi homokhalmok. Az egyik mellől ősöreg teherautó fordul ki. A telepen minden különösebb átalakítás nélkül lehetne szocreál filmet forgatni.

– Már a múlt század húszas éveiben is tudták, hogy a környéken a kohászat számára igen kiváló minőségű homok található – magyarázza az ügyvezető, miközben a hét eleji karbantartás miatt éppen álló, kilencrészes osztályozót szemléljük.

A homok nagy tisztaságú, s egyben durva szemcséjű. A kohászatban mindkét tulajdonsága előny. Az 1500– 1600 fokig hevített folyékony fém sem olvasztja meg, viszont a keletkező gázok a szemcsék közül könnyen távoznak, így az öntvényben nem keletkeznek minőségrontó buborékok.

A hatvanas-hetvenes évektől az Országos Érc- és Ásványbányák termelte ki Salföld homokját. A bányát – a kohászat érdekeire hivatkozva – hadiüzemnek nyilvánították.

A teherautók pedig vitték a nemesgulácsi vasútállomásra a homokot, amelynek úti célja Diósgyőr, Csepel, Dunaújváros, és még ki tudja, melyik öntöde volt. Derhán Dénes hosszan magyarázza, miképpen alakították a körülményekhez a technológiai eljárásokat, amelyek közül nem egy az ő találmánya. A férfi szépen araszolt fölfelé a ranglétrán, olyannyira, hogy a rendszerváltás idején már a cég dunántúli bányáinak a munkáját irányította.

Ezekben az években esett szét az Országos Érc- és Ásványbányák nevű cég. Salföldi darabkája Derhán Dénes lába elé hullott, ő pedig nem volt rest, hogy lehajoljon érte. A faluban különböző számadatok keringenek arról, hogy mennyiért jutott hozzá, de számomra egyik összeg sem tűnik túl magasnak.

A homok kitermelése pedig folyt tovább rendületlenül, sokáig a felszínre kerülő talajvíz alól is, s keletkeztek ezáltal bányatavak. Úgy tíz éve ismét a felszínről bontják a homokot, növelve a tájseb méretét. Még körülbelül egymásfél millió tonna jó minőségű anyag található a bányában, amelyet legfeljebb öt-hat év alatt kimerítenek. Aztán zárhatják be a boltot. Hacsak…

Az irodában térképet tesz elém az ügyvezető igazgató, azon nézzük, merre szeretnének terjeszkedni.

– Ezen a területen – mutatja – még legalább tízmillió tonnányi készlet található, ami akár harmincévnyi munkát is adna nekünk.

Ujja Salföld felé közelít, egészen a temető határáig, átvágva az országos jelentőségű műemlék, a középkori pálos kolostor romjához vezető utat is.

– A bánya bővítése nemzetgazdasági érdek – teszi hozzá jelentőségteljesen. Hogy miért volna nemzetgazdasági érdek egy piaci alapon működő vállalkozás bővítése? Erre nem kapok magyarázatot. Nagy kohóink egyébként is bezártak vagy éppen erre készülnek. Arról pedig vélhetően már lemondtak az ország vezetői, hogy a vas és acél országa legyünk. Ehhez ugyanis, úgy tűnik, egyedül a homok áll a rendelkezésünkre.

XXX

Padon üldögélek az egyik szépen rendbe hozott salföldi ház előtt, mellettem Fábián Gusztáv polgármester. A hivatalba nem tudunk bemenni, mivel a Salföldhöz hasonló kis településeknek ilyesmi helyben már nincsen, Kővágóörsre utaznunk néhány mondatért pedig mégiscsak luxus volna.

– Salföld nem járul hozzá a bánya bővítéséhez – foglalja össze a falu álláspontját a polgármester. – A rendezési tervünk ezt nem teszi lehetővé. Eszerint ugyanis új területeken tilos a bányászat. De ha akarnánk, akkor sem engedhetnénk, mert ez ellenkezne a Balaton-törvénnyel.

Egyébként pedig nem adta a hozzájárulását a bánya bővítéséhez a környezetvédelmi hatóság sem, mégpedig a Balaton-felvidéki Nemzeti Park szakvéleményére alapozva. Mondom, ha tehát akarnánk, akkor sem engedélyezhetnénk a bánya bővítését. De nem is akarjuk.

Van elképzelésem, hogy miért nem, de rá kell kérdeznem az okra.

– Nézze – folytatja a polgármester –, már így is elég nagy a falu közelében a tájseb, nem szeretnénk, ha egészen a település határáig nyúlna. Ha a pénz felől közelítem a kérdést, akkor azt mondhatom: csökkenne az ingatlanok értéke. Ha pedig az élhetőség felől, akkor azt: nem szeretnénk még nagyobb zajt elviselni a bánya miatt. Miért engedjük a terjeszkedését, amikor abból nekünk semmi jó nem származik?

– Egyébként hány salföldi dolgozik a homokbányában?

– Egyetlenegy sem.

XXX

Így tudja ezt az őslakos Kovács Józsefné is, vagy ahogy Salföldön mindenki hívja: Ica néni. A faluban amúgy minden út hozzá vezet. Na, jó, nem minden, de számos. Az asszony ugyanis házának alagsorában borkimérést tart. Fiának a szomszédos Ábrahámhegyen van szőlője, annak a leve csorog a két fémhordócskából a poharakba, onnan pedig le a salföldi őslakosok és bebírók torkán.

– Amikor meghalok – mondja Ica néni a maga természetességével –, ez a ház is bebíróé lesz. Mert sem a fiam, sem a lányom nem akar ideköltözni. Hiszen nem azért költöztek el, hogy most visszajöjjenek.

– És miért mentek el?

– Amiért az egész falu csaknem kiürült. Valamikor 4-500-an lakták, ma jó, ha 60-80-an. A kutakból a homokbányászat miatt leapadt a víz – igaz, később kiépítették a vezetékes hálózatot. De sokáig még a busz sem jött be a faluba.

Csörren a telefon, az egyik bebíró, Petrovics László jelzi, hogy hamarosan érkezik. Érdemes megvárnom a férfit, a tájba illő házak jórészt az ő terveit dicsérik.

– Építész voltam az Ipartervnél, amikor Tapolcáról jövet egy kollégával megálltunk Salföldön. Látjuk, eladó a ház. Fekete Laci bácsié volt, akinek a gyerekei már rég A vidék családi hetilapja u 2014. április 30. Riport 15 Akaliban éltek. A sarkon álló hatalmas akácfába és a boltíves ablakokba szerettem bele. A vége az lett, hogy megvettük, majd egy hosszú nyaralás után a fiam elém állt, és azt mondta, ne menjünk vissza Pestre. Rendben. Beírattam a tomaji iskolába, ami egyébként sokkal jobb volt, mint a fővárosi, én pedig felmondtam és magánvállalkozó lettem. A számítógépes tervezés világában ez már nem gond – foglalja össze a történetét háza udvarán. És miközben alakította a saját otthonát, sorra kapta a megrendeléseket a bebíróktól – Salföld pedig elnyerte mai szépségét.

– Ezt tenné tönkre a bánya terjeszkedése – jelenti ki a férfi, miközben a falu közösségi központjába, a Pajta Galéria felé sétálunk.

– Salföld nem bányászfalu – toldja meg Török László, amikor kiülünk az eresz alá. – Nyaranta itt dzsesszfesztiválokat, akadémiai napokat tartunk. Negyven-ötven akadémikussal vitatunk meg egy-egy témát. Salföld állandó lakói között egyébként egy Kossuth-díjas és három művészeti akadémiai tag található. Egyikük éppen a veteményesét gyomlálja, amikor rányitom a kaput.

– Ami Salfölddel és a kis magyar falvakkal történt, a mögött a romániai falurombolási terv elbújhatna – vezet vissza az összefüggések megértése érdekében a közelmúlt történetébe a Kossuth-díjas festőművész, Somogyi Győző, akivel az udvaron, a filagória árnyékában beszélgetünk. Előttünk kanca, éppen a háromnapos csikója szopja.

– Néhány évvel az ideköltözésünk előtt, a hetvenes évek elején készült el a településfejlesztési elképzelés, amely valójában azoknak a falvaknak a halálos ítéletét jelentette, ahol kétezernél kevesebben laktak. Vagyis a Káli-medencében ma már egyetlen településnek sem szabadna léteznie, lakóinak vagy a tapolcai lakótelepen, vagy Révfülöpön, illetve Badacsonytomajban szántak jövőt. Így a homokbánya terjeszkedésének sem lett volna akadálya.

Csaknem ennek esett áldozatul egyébként a bánya által szinte teljesen körülzárt Kisörspuszta is. A néhány tucatnyi épületből álló ősi településre később magam is benéztem. A falucskában a nyaralási szezon előtt csupán egyetlen lakót, Lőrincz Miklóst találtam. A temetőjéből viszont kiválóan rá lehetett látni a bányára, no és a szöges drótokra, amelyek elzárnák az üdülőket a homokos fövennyel rendelkező tavaktól, amelyekben egykor és ma is – egyébként engedély nélkül – számosan keresnek enyhülést a hőség elől. Amúgy Kisörspuszta alatt szintén homok található, ám sikerült megmenteni, mivel a haranglába műemléki védettségű.

A településrendezési elképzelés aztán lassanként elhalt, így Salföld is megmenekült. A táj természeti szépségének megőrzéséért évtizedeken át küzdött a több száz tagú Káli Medence Környezetvédelmi Társaság, amelynek Somogyi Győző alapító tagja és jelenleg is titkára. Fokozatosan harcolták ki a környék természeti védettségét, amely ma már a legmagasabb, nemzeti parki szintű. Kivéve a homokbánya területét.

– Ha már így történt, azt azért mindenképpen szeretnénk megakadályozni, hogy a védett területekre még terjeszkedjen is a bánya – teszi hozzá Somogyi Győző. – A veszély a Kúria határozatával vélhetően elhárult.

A határozat szövegét kérésemre a szintén salföldi érdekeltségű Ruppert László volt szakpolitikus, a Közlekedéstudományi Intézet nemrég nyugdíjba vonult ügyvezető igazgatója küldte át e-mailen – néhány egyéb dokumentum és fénykép kíséretében. A felvételeket ő maga készítette a bánya rejtett zugairól két évvel ezelőtt. Holdbéli táj, lerobbant épületekkel, ipari hulladékkal. Viszont a bánya által elhagyott területek helyreállításának nyomait sem fedezte fel. A szokásos üggyel van dolgunk, fűzte hozzá: a profit a magántőkéé, a kockázat és a kár a társadalomé.

– A Kvarc Ásvány Kft. a bányatörvényre hivatkozva vitatta, hogy az önkormányzat a helyi építési szabályzatában megtilthatja a terjeszkedését, s kérte a falu építési rendeletének megsemmisítését – állapította meg későbbi személyes találkozásunkkor Ruppert László. – Ezt azonban a Kúria a március 11-én kelt határozatában elutasította.

Derhán Dénes ezt a tényt áprilisi találkozásunkkor nem említette…