Negyven éve került Budapestre, előtte szülővárosában, Jászberényben táncolt. Szinte egész pályája a Magyar Állami Népi Együtteshez kötődik, ahol szólótáncosként kezdte, majd amikor 1996-ban búcsút intett a színpadnak, együttesvezetőként folytatta és azóta irányítja a több mint 70 esztendős társulatot. Nemrég lett a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Mihályi Gábor táncművész-koreográfussal, a Magyar Művészeti Akadémia tagjával beszélgettünk.

Kódolt üzenetek

– Fel tudja idézni az első emlékét a Magyar Állami Népi Együttesről?
– Rábai Miklós volt az 1951-ben alakult együttes első koreográfusa és a tánckar művészeti vezetője. Az 1960-as évek Ki mit tud? vetélkedőinek zsűrijében láttam a tévében, de különösebb hatást nem tett rám, hiszen akkor még nem foglalkoztam néptánccal. Amikor pedig a Jászság Népi Együttes tagja voltam, egy balatoni edzőtáborunk során elmentünk Keszthelyre, hogy megnézzük az Állami Népi Együttes műsorát. Mit ne mondjak, nagyon nem tetszett.

– Miért?
– Túlságosan mesterkélt előadás volt. A zenei világa, a kosztümök, a színpadi magatartás súrolta a műviesség határait. Bennünket akkoriban a szintén legendás ko­reográfus, táncpedagógus Tímár Sándor ­okított, aki egészen más szellemiséget képviselt, s ami attól eltért, azt mi zsigerből elutasítottuk.

–Tímárral megütötték a főnyereményt a jászberényiek!
– Az általa alapított fővárosi Bartók Táncegyüttes mellett vidéken a Jászság Népi Együttes lett a legfontosabb bázisa. Áldásos munkájának köszönhetően érdemelte ki az együttes az arany minősítést és nyerte meg az 1977-es Ki mit tud?-ot. Egyébként a tánccsoport története 1971 novemberében kezdődött, amikor Papp Imre, a Lehel Vezér Gimnázium kémia–biológia szakos tanára nekilátott kosárlabdacsapatot szervezni, majd változtatott a tervén, és néptánc iránt érdeklődő diákokat toborzott. Azért tartotta szívügyének, mert régebben maga is táncolt. Együttesünk vezetőjeként tanfolyamra, kurzusokra járt, ahol megismerkedett Tímár Sándorral, aki olyan hatással volt rá, hogy művészeti vezetőnek hívta Jászberénybe.

– Előtte ki volt a koreográfus?
– Egy híres budapesti férfi járt hozzánk csütörtökönként székely forgatóst tanítani. Mást nem ismerve, teljesen hiteles volt számunkra, elfogadtuk, és mentünk utána, bár azt furcsállottuk, hogy spagettipántos fekete lasztexruhát és csizmát viselt a próbákon. Másnap pedig jött Tímár Sándor utcai ruhában, lazán, és mutatott nekünk egy-két tánclépést, majd közölte, kezdjünk el improvizálni. Aztán elővette a videómagnóját, és levetített pár filmet. Estébe fordult az idő, mikor megjelent köztünk két jászalsószentgyörgyi idős paraszt férfi, és bemutatták táncos tudásukat. Ezalatt a három óra alatt gyökeresen megváltozott a világlátásunk! Nem vagyok rá büszke, de amikor a következő héten visszatért a lasztexruhás fővárosi koreográfus, egyszerűen kinevettük. Ránk csapta az ajtót, és soha többé nem találkoztunk.

– Gondolom, mély nyomot hagyott önben Tímár mester módszere…
– Két mintát adott. Egyrészt arra ösztönzött, hogy minél alaposabban meg kell ismerni a hagyományainkat, másrészt pedig képes legyen az ember átadni a megszerzett ismereteit. Szerencsére volt alkalmam ellesni a módszereit, sokáig őt tartottam példaképemnek. Az élet ajándéka, hogy a tanítványa, majd a kollégája lehettem. Jászberényben tíz évig, Budapesten tizennégy évig dolgoztunk együtt.
– Neki is köszönheti, hogy felkerült a fővárosba?
– Csak neki köszönhetem. Tímár Sándor 1981 és 1996 között volt az Állami Népi Együttes művészeti vezetője. Megváltoztatta az addig uralkodó szemléletet, megújította a társulat arculatát. Sőt, már a legelején az együttest is átalakította, maga köré gyűjtötte balettintézeti osztályának legjobbjait, illetve felhozta vidékről a legtehetségesebb fiatalokat. Én 1982-ben lettem szólótáncos, majd 1996-tól művészeti vezető, 2016-tól pedig együttesvezető.

– Hogy beszippantotta ez a világ, annak van előzménye a múltjában? Például felmenőitől örökölt erények, származása, tanyai-paraszti élmények?
– Nekem tizennégy éves koromig semmiféle kapcsolatom nem volt a folklórral. Azt sem tudtam, hogy létezik néptánc vagy népdal. Persze hallottam a szüleimet vagy a rokonságot nótázni lakodalmakban, disznóöléseken, de én inkább a Deep Purple és a Black Sabbath számaiért rajongtam. Aztán egy nap megfordult velem a világ: a családdal kinn voltunk a jászberényi kiserdőben zajló majálison, ahol megütötte a fülemet egy különleges muzsika. Elindultam a hang irányába, és ami a színpadon történt, az teljességgel elvarázsolt. Ez volt a Jászság Népi Együttes első fellépése. Villámcsapásként hasított belém a felfedezés, hogy mennyire tetszik nekem, amit látok. Így amikor Papp Imre tanár úr a gimnáziumban szervezte a tánccsoportot, már egyértelmű volt számomra, hogy jelentkezem.

– Budapestre milyen elképzelésekkel indult?
– Nem voltak álmaim. Nekem már az is óriási megtiszteltetés volt, hogy a mesterem mellett lehetek. Nem munkának tartottam, amit csináltam, hanem szórakozásnak. Azért valamiféle kiteljesedési vágy alapjáraton működhetett bennem. Sorsszerűnek tartom, hogy jó emberekkel jókor találkozhattam. Meghatározó volt számomra a Sebő Ferenccel, Novák Ferenccel, Kricskovics Antallal való együttműködés és szakmai barátság.

– Negyven éve tart az együttessel, 1996 óta vezető pozíciókban. Miként értékeli az eddigieket?
– Gyönyörű volt. Annál csodálatosabb nincs az életben, mint amikor az ember azt teheti, amit a szíve diktál. Nagyszerű közösségként, kiváló táncos barátaimmal együtt bejártuk a világot Amerikától Japánig, és persze a Kárpát-medencét is. Mindenhol ünnepeltek bennünket.

– Átélt olyan pillanatokat, melyekért érdemes volt ezt a pályát választani?
– Lehet, hogy nagyképűségnek tűnik, de mindig ezt éreztem. Az előadó-művészet – beleértve a táncot is – olyan, mint a narkotikum. Magam is éreztem, ahogy megugrik az adrenalinszintem, szétfeszíti a testemet a megmutatkozási vágy, végül pedig a közönség ovációja, tapsa megnyugtat és visszaigazol, milyen jó a csoda részesévé válni. Egy idő után ezek az érzések és élmények bennem is elmélyültek, és a táncosléthez magyarságtudat, történelemszemlélet, hagyománytisztelet társult, ami által több ­lettem.

– Együttesvezetőként nem kis felelősség nehezedik a vállára, hogy milyen értékrendet, miféle látványvilágot közvetít…
– Ebben igaza van. Táncosként méltó módon kell képviselni az országunkat, a kultúránkat, együttesvezetőként pedig már a társulat szempontjai is felmerülnek, hiszen nemcsak megvalósítani kell a művészeti vezető elképzeléseit, hanem megszabni az irányt, merre tartson a közösségünk. Elmesélek egy történetet, ami tökéletesen kifejezi, mit is akarok mondani. Amerikai turnénk során San Francisco mellett léptünk fel, s ahogy az előadás után a művészbejáró előtt cigiztem, felismert egy amerikai férfi, és odajött hozzám. Elérzékenyülve közölte, milyen nagy hatással volt rá az előadás. Sosem gondolta volna, hogy egy távoli ország produkcióját látva szeretné megismerni a saját gyökereit. Ennél felemelőbb, ösztönzőbb, biztatóbb kritikát ritkán kap egy művész. Hogy ilyen hatása is lehet a munkánknak, azt előre nem lehet kiszámítani. Vannak persze valóságosan vagy látensen kódolt üzenetek, melyek ott rezegnek az előadásban, és ha ezek megérintik a tradíciók iránt érdeklődő embereket, attól mindannyian boldogok lehetünk.

– Mennyire nehéz manapság a Magyar Állami Népi Együttes művészeti irányvonalát, koncepcióját meghatározni? Sok álmatlan éjszaka kell hozzá?
– Igen, vannak álmatlan éjszakáim. Két olyan géniusz után, mint amilyen Rábai Miklós és Tímár Sándor, gyomorideg nélkül nehezen lehet egy vidékről érkező srácnak meghatároznia az ország különleges és kitüntetett helyen lévő együttesének irányvonalát. Ez persze mellékes. A lényeg az, sikerül-e megfogalmazni a mindenkori „hogyan tovább?”-ot. Engem kezdettől fogva azok az irányelvek vezérelnek, melyek a hagyomány megismerését, tiszteletét állítják fókuszba, de azt is fontosnak tartom, hogy az olykor múzeumba száműzött hagyományt a színház mágikus tere segítségével átültessük a jelenbe. Nyitottan tekintek a világra. Híve vagyok a megújulásnak, felfedezőként imádom a járatlan utakat, még akkor is, ha ismerem ezeknek a veszélyeit.

– Mi a mottója?
– Hagyomány és korszerűség. És ez a munkánk minden szegmensére vonatkozik. Az a lényeg, hogy a hagyományokról lefaragjuk a rájuk rakódott sok évtizedes közhelyeket, beidegződéseket, szokásokat, hogy a maguk tiszta formájában mutassuk meg a közönségnek. Ebben velem együtt hisznek a társulatom tagjai is. Látom az új generáció hiteles hozzáállását.

– Azt szokta mondani, legyen a Magyar Állami Népi Együttes egy brand. Hol tart a folyamat?
– Már ismert brand vagyunk, de mivel dinamikus világban élünk, folyamatosan alkalmazkodnunk kell a változásokhoz. Nem tudni, hová vezet az út. Maga a tánc lehet egyre jobb, hiszen az ember teljesítőképességének nincs határa. Az előadást támogató technikai lehetőségekről nem is beszélve. Az pedig mindenek felett áll, hogy a magyar folklór kincsei örök érvényűek.

– Ön pedig nemrég halhatatlan lett…
– Édes istenem, de jó, hogy egy jászberényi gyereknek is megőrzik a lábnyomát!

Hozzászólások

Friss cikkek

Ázott karton
Nincs megállás
Súlyosan beteg gyerekek üzennek barátaiknak Mikulásra
A gól a labdától is függ?
Mindannyiunk életét érintő döntéseket befolyásolhat az idei népszámlálás
Ha jót adunk, jót kapunk
Cserépedények hazája
Megjelent a Szabad Föld legújabb száma
Két és fél évezred csodája: a szőnyeg
2022.12.02.
A hallgatag zseni titkai
Tücskök és hangyák
Aranyhomok Oázissal
Évforduló északon
Beszédes királyi gének
Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.