A hírekkel ellentétben nem száradt ki a Velencei-tó. Sőt, köszöni, jól van. És mutatós is. Mert a következő sajtóhírek terjedtek el a Velencei-tó állapotáról augusztus végén: „A kikötőben szárazra került csónakjaival pocsolyaszerű látványt mutat.” „Hol a kacsaúsztatóvá csökkenő vízszint, hol a haltetemek jelzik, valami nagyon nincs rendben.” „Nem segített a kevés csapadék, egy centit emelkedett a víz.” „Annyit ért az eső, mint halottnak a csók.” El is maradtak a fürdőzők, és ez sokak számára nagy érvágást jelentett.

Majdnem végzetes apadás

Azt tehát már tudjuk, miről beszélnek, mivel ijesztgettek, és mit jósoltak az írástudók, illetve egyes pártok és politikusok, de azt nem tudjuk, mi van valójában a velencei levegőben, közbeszédben, főként pedig a tóban. Az első ember, aki a dinnyési kikötőben utamba kerül, Tóth Sándor, a szenvedélyes horgász, aki 10 esztendeje még a fővárosi Kálvin téren lakott. Először dühösen rácsap a kikötő kártyás sorompójára, majd kifakad: – Amíg mi átéljük, addig mások kihasználják a bajt. Alacsony a vízszint, de katasztrófával gúnyolódni, fenyegetni felelőtlenség.

Valóban, az első és legfontosabb az, ami az állami vízkezelő felügyelőség gárdonyi irodájában Temesi Mihály telepvezető – régen tóbírónak hívták – szájából a látogatásom során elhangzott: közönséges rémhírterjesztés, hogy egyetlen centimétert emelkedett a vízszint az eső után, mert néggyel emelkedett. Aki ilyet állít, az éljen meg 400 helyett 100 ezer forintból havonta, érzékelni fogja a különbséget. Ráadásul a vízállást naprakészen ellenőrizhetik az oldalunkon, ha akarják.

Az aprócska „tévedés” valójában 1 millió köbméter pluszesővizet jelent, amit 200 millió forintba kerülne a mederbe szivattyúzni, ha lenne honnan. Persze tízszer ennyi eső is kevés lenne, ezért a riogatásnál, nagyotmondásnál eredményesebb az ősidők óta bevált ima és fohászkodás.
Az augusztus végi esőzések után reményteli arccal lepték el a helyi meg környékbeli pecások a tópartot, mert ki kell merni a vizet a csónakból.
Illyés Ferenc a dinnyési horgászbüfét emberöltővel ezelőtt építette forgácslapból meg hullámpalából, előtte a székesfehérvári Videotonban dolgozott, de az ő brigádjuk nem televíziót, hanem lehallgatókészülékeket gyártott Indiába, Szíriába meg Líbiába.

Nem taposták le a strand füvét a látogatók. Fotó: Darnay Katalin

– Visszaemlékszem például 1977-re, akkor szintén 60 centire apadt a víz, oszt hála istennek, most is a partján isszuk a sört – magyarázza rutinos hanglejtéssel. – Úgyhogy nyugodjon meg mindenki, nem fog kiszáradni. Na, jó, ilyenkor fele annyi a pecás, harmadannyi a fürdőző meg a pesti vendég, de mi optimisták vagyunk.
– Szerintem meg ezt is a kommunistáknak köszönhetjük – veti közbe egy sovány, overallos atyafi, aki kopott flexet sivalkodtat a kikötővason.
– Eredj már, Kálmán, hát lassan 40 éve nincsen kommunizmus. Meg vagy te őrülve? – nevet nagyot a fogóember a vasrúd másik végén.
– Én sem félek, hogy kiszárad, de 3-4 éve látjuk, mennyire apad a szintje, az illetékesek mégsem csinálnak semmit – érkezik a politikai ellenoldal képviselőjétől, a sárszentmihályi Galaczi János horgásztól a felvetés, aki szerint kutakat kellene fúrni a mederben, vagy vizet hozni onnan, ahol még van, vagy a csuda sem tudja…

Aki leginkább tudhatja, mi a pártsemleges helyzet, az a tóbíró Temesi Mihály uram, aki 37 esztendeje tanulja, gondozza, követi vagy éppen keresi a vízjárást. Véleménye szerint a 12 ezer évesen fiatalnak mondható velencei víz legutóbb 1993-ban apadt ekkorát, amit akkor az egyik még üzemelő bauxitbánya ide vezetett karsztvizével pótoltak, egyébként, ha nincs rendkívüli aszály, akkor a közeli Császár-patak táplálta pátkai, illetve zámolyi tározók gondoskodnak a kedvező vízállásról. Az akkori apadásnál súlyosabb a mostani, a július 30-án mért 62 centiméter, legalábbis az elmúlt 83 esztendő távlatában, ugyanis előtte még nem volt regisztrált vízszintmérés.

Arra, hogy bármekkora szárazság sújtotta is a térséget, a tó mindig ellenállt, arra jó példa az 1860-as esztendő, amikor kiszáradt medrébe jártak gyakorlatozni a székesfehérvári huszárok, aztán mégiscsak visszavette és ismét uralma alá vonta a víz. Néha annyira, hogy 1838-ban, aztán 1947-ben, majd 1963-ban is nemcsak a tóban, de az utcákon is ladikokkal közlekedtek a helyiek a tavaszi áradások idején. Egyikük, Steiner Márton csónaképítő mester emlékszik, hogy gyerekként gereblyével fogták a csukákat az elöntött udvaron, és az ablakpárkányra fektetett fenyőpallón mentek be a házukba.

Temesi Mihály, a tófelügyelet vezetője. Fotó: Darnay Katalin

– A magyar Velencét és polgárait mindenen átsegítette az élni akarás – mondja Temesi Mihály a 13 fős, terepjárókkal, traktorral, motorcsónakkal felszerelt felügyelőség vezetője. – A 25 hektáros vízfelületet a szabályozását megelőzően kétharmad részben még nádas borította, ami az 1860-as években történt vasútépítést, később pedig mederkotrást és partalakítást követően harmadára csökkent. Ha akkor nem emelnek ki 10 millió köbméter iszapot, talán mára már tó sem lenne, csak egy mocsaras ingovány. Velence mai problémáinak a kezelésére is részletes tervek, tanulmányok készültek, és döntésre várnak.

Minden csak akarat és nézőpont kérdése – mondja a szakember, és a helyzetről készült cikkeket, felvételeket mutat a számítógépén. – Például, ha a fotós a partról kattintgat befelé, akkor a visszahúzódott víz miatt akár a holdbéli kráter, olyan a meder, ha viszont a vízből kamerázik ki a part felé, akkor makulátlan strandot láthatunk ugyanott.

Amikor hitetlenkedve mégis arra kérem, hadd győződjek meg személyesen arról, „mennyire koszos, kicsi, iszapos meg döglött halas a víz”, a tóbíró készségesen telefonál a munkatársának, hogy mire az új mólóhoz érünk, álljon készenlétben a 115 lóerős Yamaha masinával felszerelt kishajó.
A kiflicsücsköket dobáló turisták hiányától ellustult sirályok és vadkacsák komótos kíséretében futunk ki a nyílt vízre, ami egy közönséges kacsaúsztatóban nehezen menne, és ahol kilométereken keresztül a művészek szigetétől a sukorói kajak- és kenuközpont építkezéséig egyetlen haltetemet, koszfoltot vagy szennyeződést sem látunk, csak bársonyos vizet, amiként sajnos fürdőzőt, szörföst, kajakost, de még ladikban gubbasztó pecást sem, ameddig a szem ellát. Elfutottak, mint pesti gyerek a liba elől.

Bámulatos a természet, hiszen eső nélkül és nagy melegben naponta egy centiméternyi, azaz 240 ezer köbméternyi víz párolog el a tóból, amit ha köbméteres ballonokban egymás után sorba állítanánk, hát Gárdonyi Géza szülőházától Ady Endre nagyváradi szobájáig is elérne. Mégis, a tó megszokott 45 millió köbméternyi vizéből 29 millió köbméter most is a medrében van, ezért optimisták a helyiek.

Bár a partról visszahúzódott a víz, fürdésre alkalmas lett volna. Fotó: Darnay Katalin

Való igaz, az embernek sürgős lenne másként viszonyulni a víztelenséghez, hiszen ez idáig Dunán és Tiszán engedtük ki a temérdek vizet termőföldjeink védelme okán, most viszont nem ártana benntartani éppen a termőföldek, a víztározók, a csatornák és a tavak érdekében. Évente 112 milliárd köbméter jön be az országba, év végére viszont 117 millió megy ki, azaz kétbalatonnyi mennyiséggel több, miközben tombol a szárazság, a kiégett kukoricát meg napraforgót be kell szántani. Most érezzük igazán azt is, mennyire hiányzik a Duna komplex hasznosítását célzó, de 1989-ben magyar oldalról leállított nagymarosi vízlépcső megvalósulása, melynek szomorú eredménye, hogy a folyó vizének 83 százaléka, igaz, jogtalanul, de Szlovákiát boldogítja. Addig tüntettünk, míg eltüntettük hazai oldalon.

Az agárdi Napsugár strandról is eltűntek a fürdőzők, ami augusztusban ugyancsak szokatlan volt. A kapuja nyitva, több mint 10 üzlete viszont zárva, pedig a parkosított, tisztán tartott, gazdagon felszerelt strand akár a Boden- vagy a Garda-tó partján sem rína ki környezetéből.

Tihanyi Tamás a fürdő üzemeltetési vezetője. Fotó: Darnay Katalin

– Pedig, ha így megy tovább a jajveszékelés, végképp tönkretesznek bennünket – sopánkodik Tihanyi Tamás fürdőüzemeltetési vezető, aki 3 fizetős, egy szabad­strandért és egy kempingért felel.

– Voltunk már pocsolya, harcsa- meg balintemető, pedig a négy partszakaszon összesen két döglött halat találtunk, ami a tavak életében máshol természetes, végül pedig még azt is kimutatták, hogy kismértékben fekáliabaktérium is kimutatható, ami szintén bármikor és bármelyik fürdőben előfordul. Bizonyára mi sem vagyunk hibátlanok, de egyszerűen ránk szálltak.

Kollégánk ivott a tó vizéből, és nem lett semmi baja. Fotó: Darnay Katalin

Mivel a jó hír természetes, ellenben a rosszat sokáig nem felejtik, egy üres ásványvizespalackot merítettem a tó vizébe, aztán Tihanyi úr egészségére megittam. (Napok távlatában kijelenthető, kollégánknak nem lett tőle baja – A szerk.) A fürdőző tömeg viszont nem „próbakortyol”, hanem megijed, és otthon marad. Eddig nyaranta több mint 120 ezer vendég pancsolt a 4 strandon, míg az idén a 20 ezret sem éri el a látogatószám, pedig a legdrágább belépő sem több 1300 forintnál. Nem az árakkal van baj annyira, hanem a rossz hírveréssel, erősítették meg a dinnyési pecások is, hiszen a 2900 forintos napijegyet, ha dohogva is, de kifizeti az ember, csak ne lenne az elkeserítő hangulat.

– Eddig évente az üzemeltetésből, a bérbeadásból majdnem 250 millió bevételünk származott, ami az idén, látva a számokat, jó, ha eléri majd a 150 millió fo­rin­tot – összegzi a fürdőfőnök. – A hiányzó 100 milliótól végső soron Gárdony városa esik el, illetve ennyivel lesz szegényebb. Ráadásul a büfések, a játékárusok, a csúszdások és a fagyisok közül is minden harmadik közölte, hogy végleg felhagy a kitelepedéssel, és jövőre már ki sem nyit. Ha nem változik a vízszint meg a hangulat, akkor a mi tevékenységünk is minden bizonnyal már jövőre veszteségesbe fordul, és attól kezdve csak az önkormányzatra számíthatunk.

Tombol a hőség, üres a város. Néhány kerékpáros teker a parton, a játszótéren iskolás kamaszok cigiznek, az áruházak üres parkolóit csövesek vizslatják, mert a legtöbb kis üzlet is zárva. A népszerű gulyáscsárda teraszán jó, ha 6 asztalnál ebédelnek. Vállalkozók, kereskedők, szolgáltatók keseregnek, mert véleményük szerint augusztusig még úgy-ahogy „nyekergett a verkli”, mára viszont minden az ördögé.

Három, a korukat tekintve hetvenkedő úriemberrel beszélgetünk az egyikük, Tóth István polgármester irodájában. Ők élettapasztalatukra és sok évtizedes megfigyeléseikre hagyatkozva azt állítják, hogy a Velencei-tó általában tízévenként szokott agonizálni, aztán a teremtő segedelmével ismét megtelik. Őket igazolja a fejlődés is, hiszen a térség lakossága állandóan növekszik, az építkezések folyamatosak, jelenleg egy négyzetméterért 800 ezret is megadnak, vagyis: a tó térsége a ciklikus szárazságokkal együtt is felkapott, ma már Budapest és Székesfehérvár kertvárosának tartják.

Néhány lokálpatrióta: Tulics György, Tóth István polgármester és Steiner Márton. Fotó: Darnay Katalin

– Ha évente lehull az ideális 550 milliméternyi csapadék, akkor nincsen semmilyen problémánk – kezdi fejtegetéseit a lokálpatrióta polgármester. – Ha viszont az egymást követő 2-3 esztendőben csak 300 milliméternyi esik, akár az idén is, akkor 60 centiméter alá is képes leapadni, amin látványosan csak az újabb esőzések segítenek. Tudtommal elkészültek és döntésre várnak a tó kondícióját javító megoldások, de szeretném hozzátenni, hogy a tó az állam tulajdona, az állapotáért pedig a felügyelőség felel, nem pedig az önkormányzatok, noha sokszor bennünket okolnak mindenért.

Tóth uramat Esztergomból a szerelem bolondította ide idestova 50 esztendeje, míg az egyik barátja, Tulics György az Erdélyből 1930-ban áttelepült bányász nagyapjának köszönheti velencei kötődését, míg a másik, Steiner Márton, a csónaképítő, aki a riport elején már megszólalt, nos, ő pedig fiatal kora óta csaknem ezer tölgygerincű fenyőladikot barkácsolt helyi horgászoknak, végtére a tónak.

Szerelmes strázsái ők a magyar Velencének, akárcsak a városka 13 ezer lakosának, valamint 4500 nyaraló tulajdonosának a többsége is az. Persze akadnak közöttük nagyszájú kiskutyás pestiek, lecsúszott hőzöngő politikusok, könnyelmű, hírhajhász zsurnaliszták, képzetlen klímaharcosok, politikai aktorok és kiöregedett csepűrágók, akik csípőből lebunkóznak hivatalt, polgármestert, és akik azt híresztelik, a hiányzó vizet néhány politikus bandája itta ki meg a partra hordott terméskövek szívták fel.

Ez egy olyan nyár volt, amely során senki sem zavarta az élővilágot. Fotó: Darnay Katalin

– Kitalált rémmesékkel hergelik, uszítják a jónépet – mondja Tulics György, miközben a hivatal előtti térre kísér a három „hetvenkedő”. – Gárdony, mióta látványosan fejlődik, azóta kíméletlen támadásokat kap az irigyeitől.

– El akarják ijeszteni az idegenforgalmat – búcsúzik Tóth polgármester. – De nem fog menni, mert a Jóisten velünk van, és mint eddig, egy esős ősszel most is jóra fordul minden. Ma este lemegyek fürödni, és ahogyan maga, most én is iszom a vizéből.

Hozzászólások

Friss cikkek

Van is fürdő meg nincs is
Törekvő tervek
Ne akarjuk megúszni!
Megjelent a Szabad Föld legújabb száma
2022.09.30.
Templomrombolók kora
Tanultak és szülnének
Legszebb perceink
Az Állatorvostudományi Egyetem és a Rákvakcina BVM Kft. együttműködik egy új kutatás érdekében
Látásmódok találkozása
Hogyan lehet csatlakozni a Mediaworks Tehetséggondozó Programjához?
Újabb kurzust indít a Mediaworks Tehetséggondozó Program
2022.09.23.
Lúdas Matyi – fóliában
A Gymnema Sylvestre 6 lenyűgöző egészségügyi előnye
Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.