Végh Attila öt éve hagyta maga mögött az újságírás világát, és fölcserélte a természettel. Mint költő-filozófus-fényképész – és 2018 óta mint természetfilm-rendező is – alkot. Jelenleg a decemberben megjelenő új filmjén dolgozik, amely az erdő rejtett kincseit mutatja meg, A bennünk élő Börzsöny címmel.

Meditáció a lessátorban

– Miért kezdett el a természetfilmekkel foglalkozni?

– Gimnazista korom óta fotózom a természetet – fényképezni előbb kezdtem, mint írni. Körülbelül négy éve, amikor A víz könyve című fotóalbumomat összehoztam, elgondolkodtam: a továbblépésre az adna lehetőséget, ha ezek a természeti képek megmozdulnának.

Mindenféle filmes ismeret nélkül beszereztem egy kamerát, aztán belevetettem magam, és a saját hibáimból tanultam. Mint ahogy az írásban sem voltak mestereim, ebben az esetben sem – sajnos, pedig jó lett volna, ha van néhány.

– Már az első film, A rejtőzködő természet is nyert díjat.

– Igen, bemutatták a gödöllői filmfesztiválon, a Duna Televízió többször leadta, a wiesbadeni Natourale Fesztiválon pedig elismerést kapott. Ma már nem volna kedvem végignézni, amolyan gyakorló filmnek tekintem: technikailag nem egységes, menet közben tanultam meg vágni, kép-zene-szöveg nincs mindig egyensúlyban, satöbbi. A má­sodik filmem már valamivel nagyobb tudással készül.

Peteőr (Gyepi béka). Fotó: Végh Attila

– Egyedül alkot?

– Igen. Írom a szöveget, fényképezek, rendezek. Persze azért van egy kisebb stáb, hiszen itt is igaz Minarik Ede mondása, hogy „kell egy csapat”. Sokan segítették a film megszületését, a természetvédelmi szakemberektől és a vadőröktől kezdve a grafikuson és technikuson át a zenészekig vagy a narrátor színművészig.

– A Gödöllői Agráregyetem, ahol első diplomáját szerezte, és ottani tanulmányai nem kapcsolódtak valahogy ide?

– Az agráregyetemnek semmi köze ehhez. Érettségi idején éppen punk voltam, és érdekeltek a madarak. Valaki mondta, hogy ornitológusképzés ugyan nincs Magyarországon, de szerinte az agráron van valami hasonló, és mivel oda csak biológia–kémia felvételi kellett, mentem.

Aztán rájöttem, hogy itt a termesztett növényeken és tenyésztett állatokon kívül szinte semmiről nincs szó. De mivel punk voltam, gondoltam, olyan mindegy, mégis belevágok. Az agráregyetemet tehát nihilizmusból végeztem el. Közben titokban az ELTE-re is bejártam, Vadász Sándor anarchizmus-előadásait hallgattam. Ekkor már írtam is ezt-azt.

– Innen milyen út vezetett a természetfilmek felé?

– Egyetem előtt egy évig a Budai Tájvédelmi Körzetben dolgoztam természetvédelmi őrként, utána pedig a pilisiben, körülbelül másfél évig. Ez nagyon szép lépcső volt az úton: előbb a budai hegyek, amelyek nem túl vadak, de például botanikailag sok ritkaságot rejtenek még ma is; azután a Pilis, amely már nagyobb, összetettebb, vadabb világ; most pedig, idestova tizenhét éve a Börzsöny lábánál élek, ezt a hegységet bújom, ebbe szerettem bele.

Hazai viszonyok között ez óriási, összefüggő, zárt erdőségnek számít. Nem kellett sokat agyalnom azon, hogy mi legyen a témája az új filmnek.

Képkocka a készülő film előzeteséből…

– Több mint húsz évig dolgozott újságíróként, sokáig a Magyar Hírlapnál. Miért hagyta abba?

– Megszűnt a rovatom. Amikor eljöttem, volt két év, amíg hasonló munkahelyet kerestem, de szerencsére nem találtam. És rádöbbentem, hogy ezt nem akarom folytatni. Öntudatlan stressz dolgozott bennem attól, hogy mindennap valami újat kell termelni. Most már csak akkor írok, ha kedvem tartja.

Néhány könyvem idén is megjelenik, ha minden igaz. Jelenleg Térey-ösztöndíjas vagyok, és a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Alapítvány íróakadémiáján tanítok. Néha sikerül olyan építő módon kritizálni az itt tanulókat, hogy meg is fogadják, amit mondok, és az eredményen látom, volt értelme.

– És mikor jut idő a saját ­írásra?

– Az erdőn vagyok reggeltől estig. Írói tevékenységemet visszafogtam, ez akkorra korlátozódik, amikor nem lehet filmezni – körülbelül novembertől márciusig, kivéve a szép, havas téli napokat. Ebben az évben várható egy esszékötetem a görög tragédiáról, egy új verseskötet meg egy régebben írt kis könyvem, amely az ókori görög jóslás formáiról szól. Ez utóbbi átmenet a tanulmány és az esszé között.

– Most, hogy egyre többet van a természetben, nem látja másnak maga körül a dolgokat?

– Mióta Nagymarosra költöztem, belsőleg is lelassultam. Pedig nyugodt embernek tűnök, de valójában most lassultam hozzá a külsőmhöz. Az erdő csodálatos hely. A les­sátorban ülve meditatív térbe kerülök; gyakran kamerát nem is viszek, csak kimegyek nézelődni. Nem a filmezés a lényeg, hanem az ottlét.

Ádáz. Fotó: Végh Attila

– Milyen terveket dédelget?

– A mostani filmem után belekezdek két másikba, először a pusztáról, majd a Duna árteréről. Ezek után régi nagy álmom, a Görgényi-havasok bemutatása következne. Ez a hegyvidék gigantikus, de mégsem az Alpok. Emberközelibb annál.

Emlékszem, amikor először voltam az Alpokban, ahová mormotát meg kőszáli kecskét fotózni mentem, egy vadőrrel beszélgettem útközben. Rámutatott a Grossglocknerre, és megkérdezte, mit gondolok, milyen messze van az a hegy. Mondom, olyan 600 méter. Nem, mondja, 8,5 kilométer. Látja azokat a kis pöttyöket rajta? Azok az emberek, akik másszák – ezeket a pöttyöket csak távcsővel láttuk.

– És a nézőnek mit akar adni a film?

– Ez olyan, mint az írás. Egyszer egy prózaíró barátném azt kérdezte tőlem alkotói válságában, hogy én milyennek képzelem el az olvasót. Mert ha ő el tudná képzelni, menne az írás, gondolta. Semmilyennek, mondtam. Az olvasót nem kell, nem szabad elképzelni. Ne az olvasói elváráshoz igazodjunk.

Amikor készen van a mű, akkor persze már mutogatni kell, felolvasni, hiszen senki sem önmagának ír. Én a nézővel éppen így vagyok. Szeretném belülről megmutatni, amit számtalan természetfilm csak kívülről próbál.

Végh Attila. Fotó: Ficsor Márton

– Van olyan természetfilmes, akit példaképnek tekint?

– Nincs. Vannak zseniális természetfilmesek, mint például Richard Attenborough, akit minden ember ismer. Mélységesen tisztelem őket. Azt a technikai szintet nem lehet utolérni. Jó példa erre a jelenet, amikor vágtat az orrszarvú felénk, mi távolodunk ugyanolyan sebességgel, és a kép meg se rezdül. Ez úgy készült, hogy egy szoba méretű stabilizátor volt felszerelve a terepjáróra, ebbe beleült az operatőr, és vette a jelenetet. A felszerelés 46 millió forint. Ez tehát reménytelen út.

De szerencsére vannak más utak. Én nem tudományos filmet akarok csinálni, inkább a természet misztériuma érdekel. Az a borzongás, amit egy hajnali bükkösben érzek szarvasbőgéskor, amikor tőlem tíz méterre elordítja magát a bika. Érzékenynek kell lennünk, hogy a természetben igazán jelen lehessünk. Én a nézőt – ha már mindenáron el kell képzelnem – iszonyú érzékenynek képzelem.

Új filmem elején másfél perces snittben úszunk a Börzsöny felett, és közben nem történik semmi különös. Igyekszem már a film kezdetén lelassítani a tekintetet. Ha úgy tetszik, ez a Tarr Béla iránti hódolatomnak is felfogható.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.