Megtartott értékek a múltból

Nagyapjának nagyapja takács volt, Hollósi István szerint ezért is van a vérében a varrás iránti szenvedély. Már gyerekként babaruhákat varrt, majd évtizedek múlva a seregélyesi Hímző Szakkör vezetője lett. És csak úgy mellékesen, berendezte a helyi Tájházat.

LakóhelyemBiczó Henriett2021. 01. 11. hétfő2021. 01. 11.

Kép: Seregélyes Hollósi István tájház alapító 2020.10.27 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Megtartott értékek a múltból
Seregélyes Hollósi István tájház alapító 2020.10.27 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Ha az ember a hímzésről hall, vékony női ujjak jutnak az eszébe, amint végtelen türelemmel fűzik a szálakat a szöveten. Gondolnánk, nincs az a férfi, akit bármilyen leleménnyel rá lehetne venni, hogy terítőket, kendőket hímezzen, ezért igencsak meglepett, hogy a 88 éves Hollósi István nemcsak a hímzésben és csipkeverésben veri kenterbe a nőket, hanem 1979-ben ő lett a vezetője a seregélyesi Hímző Szakkörnek.

Harmincöt nő duruzsolt mellette hétről hétre, miközben fürgén jártak a kezek, készültek a díszes darabok. Pedig Pista bácsi nem tűvel a kezében született, nyolcévesen már húsz disznóról és három tehénről kellett gondoskodnia.

– Hatéves voltam, amikor anyám megözvegyült, a 20 kataszteri hold földet egyedül szántotta, művelte, kaszálásban versenyre kelt a férfiakkal. Akkoriban az asszonyok hosszú szoknyában jártak, ősszel anyámnak mindig csupa csatak volt a ruhája, mire hazajött a földekről. Öreganyám éjjel rendbe tette, hogy másnap tisztán vehesse föl. A húgomra és rám maradtak az állatok, az iskolába két kilométert kellett gyalogolni, mégis jó gyerekkorom volt.

Gyors- és gépíróiskolát végeztem, a háború miatt két évet csúsztunk a vizsgával. Emlékszem, 40 forint volt a vizsgadíj, nem kevés pénz volt az akkoriban. A községházán kezdtem dolgozni gyakornokként, fizetést egy fillért sem kaptam. El is mentem az állami gazdaságba könyvelőnek, de nem szerettem, mert igen rondán beszéltek a férfiak. Másfél év után visszamentem a községházára, akkor már kaptam fizetést – meséli Pista bácsi élete kacskaringóit. Végigélte a Rákosi-rendszert, a padlássöprést, és hogy kuláknak nyilvánították a családját; szerencsére 1953-ban törölték őket a listáról.

Pista bácsinak a vérében van a varrótű iránti szenvedély, már gyerekként ruhákat készített a húga babáinak. Amikor 1944-ben igazolnia kellett, hogy nem zsidó származású, az anyakönyvekből kiderült, hogy a nagyapjának a nagyapja takács volt.

– Innen van az affinitás – mondja meggyőződéssel. Alig volt 20 éves, amikor azt mondta édesanyjának, készítsenek egy szövőszéket. A dolgos mindennapokban nem jutott rá idő, és miután Pista bácsi 1963-ban megnősült, újra eszébe jutott a szövőszék.

– Anyósomnak volt egy, de soha nem használta. Mondtam a feleségemnek, vegyük meg tőle, de mire odajutottunk volna, eladta. Pár év múlva a Szabad Földben hirdettek egy eladó szövőszéket. Szeged mellé, Csengelére kellett volna menni érte, ezért inkább beraktam egy borítékba 400 forintot, és elküldtem a címre. Mindenki ledöbbent, hogyan mertem látatlanba elküldeni ennyi pénzt. Pár hét múlva azonban vonaton megérkezett a szövőszék.

A seregélyesi tájház, a szövőszékkel. Fotó: Németh András Péter

És onnantól nem volt megállás. Pista bácsi soha nem tanulta, miként kell felvetni a fonalat a hatalmas szerkezetre, de nem is kellett, ment az magától. Eleinte több­méteres rongyszőnyegek készültek, a családnak, barátoknak. Alaposan meglepődött, amikor 1978-ban meghívót kapott a helyi Nőtanácstól, ugratták is a kollégái, hogy maguk közé csábítják a nők. Így alakult meg a Seregélyesi Hímző Szakkör, amelynek aztán Pista bácsi lett a vezetője, akkor volt 46 éves.

– Minden héten a kultúrházban gyűltünk össze, de alig volt hely, előfordult, hogy a lépcsőn ülve hímeztünk. Idővel a párttitkár megengedte, hogy bemenjünk az ülésterembe, majd felvetette, hogy eladó egy régi parasztház a faluban, megvenné a tanács, tarthatnánk ott a szakkört. Felújítottuk, meszeltük a falakat az asszonyokkal, kitakarítottuk az udvart, aztán felavattuk a helyi Tájházat – meséli.

Ő lett a vezetője, mert még 1980-ban elvégzett egy szakkörvezetői tanfolyamot. Néprajzból, művészettörténetből, a különböző tájegységek népi kultúrájából és hímzéseiből kellett vizsgáznia. A Művelődési Minisztérium „Kiváló Együttes” címmel tüntette ki a szakkört.

A szövés és a hímzés mellett Pista bácsi gyűjtötte a relikviákat, örült minden felajánlott dolognak. Volt, aki kacatnak tartotta a régi holmikat, de a legtöbben örvendeztek, hogy van egy ház a faluban, amelyben a helyi értékeket megőrzik az utókornak.

– Ez a felső a Kovács ángyomé volt, a szoknya meg a Szabónéé – mutat egy fekete ünnepi ruhába öltöztetett bábura. Itt van édesanyja templomba járó ruhája is, ő volt az utolsó, aki még hordta a népviseletet. – A feleségem halt meg korábban, ugyanabban a hónapban az anyám is. Nem bírta elviselni, hogy el kellett temetnie a menyét.

Sorra kerülnek elő a kiállítás szebbnél szebb darabjai, egy 145 éves fekete bársony szoknya, majd egy nagy becsben tartott, kézzel hímzett tilángli kendő, amit nemrégen adtak kölcsön egy székesfehérvári múzeumnak. Ezt csupán kétszer viselték az asszonyok: először a templomban, miután férjhez mentek, majd a temetésükön szemfedőként. Szekrényben sorakoznak a nádas pruszlikok, ami egyfajta fűző volt.

– A parasztasszonyoknak is kellett, hogy legyen tartásuk – mondja Pista bácsi, majd büszkén mutatja a hatalmas szövőszéket, amihez a Szabad Föld hirdetésén keresztül jutott. – Maradt benne egy félig kész szőnyeg, nem tudom folytatni, mert márciusban combnyaktörésem volt. Hímezni még hímzek, most egy falvédőt.

Sokszor beneveztem a munkáimat országos kiállításokra, és olyan is volt, hogy Hollandiában néprajzot tanítottam egy hétig. A rotterdami református templomba vittem ajándékba egy fémszállal hímzett futót, mondtam, tudom, hogy itt nem szokás az Úr asztalára futót rakni, mire a lelkész azt felelte: majd ezentúl teszünk.

És mutatja a több tucat munkát, mindet maga készítette. Dísztörülközők, asztalterítők, nemcsak hímzések, hanem vert csipkék is. Már csak négyen élnek az egykori hímző­szak­körből, a legfiatalabb 78 éves, nincs, aki továbbvigye a hagyományt.

– Telefonon szoktunk beszélni, még összejönnénk pletykálkodni, ha nem lenne ez a járvány. Fura világban élünk, az a jó, hogy vannak érté­keink a múltból.

Ezek is érdekelhetnek