Mézzel-lélekkel készül az igazi finomság

Legalábbis Radics László esetében így szól a titkos recept, no meg az, hogy beházasodott az akkor már második generációs Pázmándy mézeskalácsos családba. Amikor apósáék 1979-ben magukra maradtak a műhelyben, el kellett döntenie: orvosi műszerész lesz továbbra is, vagy mézeskalácsosnak áll és folytatja az örökölt mesterséget. Ez utóbbi mellett döntött, és jól tette.

Az elmúlt 40 év folyamán többek között megfordult Rómában, Londonban, Moszkvában, Berlinben és Párizsban is, hogy bemutatókat tartva hírét vigye a hazai mézeskalácsosság szépségének, egyediségének. Mindeközben folyamatosan járt óvodákba, iskolákba, nyugdíjasklubokba, ahol szintén a szakma csínját-bínját ismertette meg a gyermekekkel, felnőttekkel, de képzéseket és oktatásokat is tartott.

– Amitől kicsit különlegesek vagyunk, hogy még ma is készítjük, amit már alig néhányan az országban, az úgynevezett ütőfás mézeskalácsokat – magyarázza a mester.

– Ez egy érlelt, lisztből, sok-sok mézből, cukorból, pici szalalkáliból készült tészta, amit egyesével a negatív faragású ütőfákba kézzel ütögetünk bele. Ezekhez a mézesekhez akár 150 éves ütőfákat is használunk. De készítjük még a különböző ízesítésű mézes puszedliket és a vásári hangulatot idéző színes mézes figurákat: szívet, lovat, babát is. Százéves szerszámokkal, eszközökkel és receptúrával dolgozunk ma is.

Radics László 1993-ban hivatalosan is népi iparművész lett, számos elismeréssel jutalmazták az elmúlt négy évtized során, de amire talán a legbüszkébb, az a szakma legnagyobbja, a népművészet Kossuth-díja, a Népművészet Mestere cím, amelyet 2015 óta egyedüliként birtokol az országban.

Hogy mi a titka a jó mézeskalácsnak? A mester mosolyogva legyint, szerinte semmi titok nincs benne. Vagyis csupán annyi, hogy liszttel-mézzel és szívvel-lélekkel kell nekilátni, mert jót csakis így lehet alkotni. Százéves családi receptet követnek, főként magyar alapanyagokkal dolgoznak, termelői mézet használnak, és semmilyen adalékanyagot nem adnak a termékeikhez.

Miként anno az öreg Pázmándy mester mondta, „ami belejár, azt bele is kell tenni” a mézeskalácsba.

Az év eleji csendes időszak alatt készülnek a munkaigényesebb színes vásár- vagy búcsúfiák, aztán ahogy kitavaszodik, eljön a frissen készült termékek, a mézes puszedlik ideje.

Az év vége közeledtével pedig már az adventre sülnek a kü­­lönlegességek, köztük Debrecen város szíve: a belvárosban felállított, 2,5 × 2,5 méteres, 800 különböző méretű, piros és barna szívből álló alkotás, amelyben minden arra járó gyönyörködhet.

A mester lassacskán 70 éves lesz, a munkában távlati tervei nemigen vannak.

– Sokat dolgoztam, sokat elértem, most már szeretnék kicsit hátradőlni. A fiam az anyatejjel szívta magába a mesterséget, nagy örömömre önállóan döntötte el, hogy mézeskalácsos lesz. Bár jelenleg az alkalmazottam, mindig azt mondom, már most többet tud bekötött szemmel, mint én szemüveggel.

Kívánom neki, hogy érje el ő is azt, amit nekem sikerült, de először is legyünk túl ezen a vírusos időszakon, hogy egy kicsit újra fellendüljön az üzlet. Van egy egyéves tündéri unokánk, akivel szeretnénk minél többet együtt lenni. Nekünk már ez az óriási boldogság.