Mindig fontos volt a hazaérkezés

Novemberben vehette át a Nemzet Művésze elismerést a fáradhatatlan és hittel teli alkotóművész, a pedagógus-néptáncos-koreográfus Zsuráfszky Zoltán. Sűrű programok, állandó feladatok, s épp egy családi költözködés közepette szakított időt a beszélgetésre. Irodájában fogadott minket sok-sok előadást idéző emlék és műtárgy között.

LakóhelyemL. Fábián Anikó2022. 12. 12. hétfő2022. 12. 12.

Kép: Zsuráfszky Zoltán a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas magyar táncművész, koreográfus, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja 2022 11 09 Fotó: Kállai Márton KM Szabad Föld

Mindig fontos volt a hazaérkezés
Zsuráfszky Zoltán a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas magyar táncművész, koreográfus, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja 2022 11 09 Fotó: Kállai Márton KM Szabad Föld

– A magyar néptáncművészet egyike leggazdagabb és legváltozatosabb formavilágúaknak. Márai Sándor azt írta: „A tánc lehetőség, hogy kapcsolatot találjunk lényünk és eredetünk öntudatával.”

– Az én felelősségem, hogy a Magyar Nemzeti Táncegyüttes kiválóan működjön a kulturális életben. Úgy tekintek erre, mint élet­hivatásra, küldetésre. Először mint előadó-táncművész, később már mint oktató tevékenykedtem. A sze­­gedi JATE Néptáncegyüttesével, a gyöngyösi Vidróczki együttessel dolgoztam mint művészeti vezető, de a napi munkám fő csapásiránya a hivatásos táncosság volt. Megemlíteném a táncházmozgalmat is, mert éppen akkor – 51 éve – kerültem Budapestre, amikor a mozgalom is elindult, és a Balett­intézetben először kezdtek néptáncosokat nevelni.

Sok helyen tanítottam. Délutánonként a zuglói Kassák Klubban – ahová Timár Sándor hívott –, az­­tán a Bem rakparton, a műegyetemi R Klubban tanítottam, itt Sebő Ferenccel dolgoztunk Halmos Béla mellett. A napi munkánkkal együtt szerveztük folyamatosan a vidéki táncházakat. Elmondhatom, ahogy a pályám párhuzamosan alakult a táncházmozgalommal, és most újabb öt évre megkaptam Csák János kulturális és innovációs minisztertől a hosszabbítás esélyét, tehát intenzíven erre kell koncentrálnom. Nincs megállás. A kormány nagy figyelmet fordít a népművészetek ápolására, a népi mozgalomra, ami nem véletlen, hiszen a néptánc hordozza a legszélesebb bázist az amatőr művészetek terén. Gondolhatunk itt a Fölszállott a Páva-műsorokra, amelyek megmutatták, hogy a legkisebb településeken is mennyire fontos minden korosztálynak, hogy kapcsolatba kerüljenek a népzenével és néptánccal.

– Milyen korban érdemes a gyerekeket a népzenével megismer­tetni?

– Fontosnak tartom, hogy az ember már kicsi gyermekkorban kapcsolatba kerüljön ezzel a művészeti ággal. Ugyan nem lesz mindenkiből hivatásos táncos, de a kapcsolat megmarad, és ezek a gyer­­mekek felcseperedve biztosan őrizni fogják ezt a kultúrát.

Mintegy kitekintésként elmondhatom, hogy a diaszpóra magyarsága mindenkor kapcsolatban maradt az anyaországgal a néptánc világán keresztül. Sok, külföldre szakadt barátom élete bizonyítja ezt, akik távol tartották magukat a néptánctól, és visszataláltak: furulyán, citerán, tekerőlanton kezdtek el zenélni tanulni, vagy bekapcsolódtak egy-egy külhoni magyar táncegyüttes munkájába.

– Ezeket a művészeti értékeinket idehaza is úgy őriztük, hogy mindig meg is tudtunk újulni.

– Igen, mert legyen szó a Téka zenekarról, a Kaláka vagy a Muzsikás együttesről, az Ökrös zenekarról egy korábbi korszakból, láthatjuk-tapasztaljuk, hogy most jön utánuk az újabb generáció, akik például a romkocsmákban ze­nélnek.

– Önök számtalanszor jártak a határon túl, népművészeti gyűjtés céljából. Az 1970-es, '80-as években ez nem volt egyszerű feladat.

– Igen, volt az Erdélybe járásnak egy romantikus korszaka. Ilyen volt a barátok segítése, cukrot, olajat vinni, benzinért sorbaállni. De a kapcsolatépítés rendszere, a társadalmi gyűjtőmunka nagyon komoly dolog. Jómagam a cigányság körében, Erdélyben, a Felvidéken, Zakopanéban is voltam gyűjteni, ott készítettem felvételeket az MTA számára. Amikor megszülettek a gyerekeink, már nehezebb dolgunk volt. Bár mentünk velük is tanítani, én heti kétszer jártam Gyöngyösre és Szegedre, plusz ott volt a napi munkánk, aztán az előadások, így hétvégén lehetett csak hosszabb gyűjtőutakra menni. És bizony hétfő reggel 8 órakor hullafáradtan érkeztünk a próbatermekbe, ahol ment tovább a munka. Nem titkoltuk, hogy Erdélyből jöttünk haza, egész éjszaka vezettünk, csak a vámosokkal való küzdelemről nem beszéltünk. Ma már ezt el sem lehet képzelni, de az én gyomrom a mai napig beleremeg a határátlépésbe: a román határőrök kiszámíthatatlanok, durvák voltak, megtaposták az útleveleinket, a fényképezőgépekből kitépték a filmeket. Egy Vietnamot megjárt, amerikai filmes barátom tanított meg arra, hogy a felvételeket ki kell venni a fotóapparátból, be kell fűzni az új negatívot, így a határőrök boldogan rángathatták ki az üres filmtekercseket.

– Még a nehéz körülmények ellenére is sokat adhatott lelkileg minden erdélyi látogatás.

– Bartók és Kodály is életük gazdag időszakának tekintették, amikor találkoztak a népdalénekesekkel, néptáncosokkal, egész életükben becsben tartották ezeket az élményeket. Számomra nagyon nagy dolog volt New Yorkban táncházat vezetni, majd utána a Hargita mellé elutazni: mindig kellett ez a visszacsatolás, a hazaérkezés. Mert bár abaúji vagyok, és a szikszói szülői ház is fontos, de az erdélyi utak számomra nagyon meghatározóak voltak.

– És ahogyan a tánc, később a tanítás is elvarázsolta önt...

– Fiatalon nagyon intenzíven tudtam tanítani, most, idősebb koromban a térdproblémáim ellehetetlenítik az intenzív tanítást. Voltak persze nagy korszakok: amerikai táborok, szimpóziumok, japán tanítások, ausztrál tánctanítás. Ehhez hozzátartoztak egy-két hónapos utak, amelyek megszervezésében Magyar Kálmán barátom, az Amerikai Magyar Folklórcentrum igazgatója sokat segített, családi barátság is kialakult köztünk.

– A színház is otthonos hely a táncosai számára, hiszen Vidnyánszky Attilával sem először dolgoznak együtt.

– Feleségem, Zsuráfszkyné Vin­cze Zsuzsa, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes szakmai vezetője, Harangozó Gyula-díjas, érdemes művész írta nekem anno a Körhintát táncjáték formában, ezt mutattam meg Attilának, aki azt javasolta, csináljuk meg, adaptáljuk a filmet színházi körülmények közé. Zsuzsával koreografáltuk: a szerelem lüktetése lett benne a fő vonal, a köré épült a történet. Ezután ajánlotta Attila, hogy csináljunk egy Csíksomlyói Passiót. Örömmel koreografáltuk, azóta szerepeltünk vele a Nyerges-tetőn Csíksomlyón, Debrecenben a református nagytemplom előtt, Esztergomban, és készülünk pünkösdkor a bazilika elé. Az Egri csillagokat mi ajánlottuk.

Ezt az ifjúsági darabot most az MVM ­Dome-ban is láthatták a nézők, majdnem 300 táncossal adtuk elő. Itt több mint tízkamionnyi díszlettel dolgoztunk – az egész egri várat felépítették itt a színpadra –, és azt tervezzük, hogy stadionokba is elvisszük majd, hiszen azok kifejezetten alkalmasak kulturális események befogadására is. Hozzáteszem, ez nem egy musical, hanem táncszínjáték: számos énekszám, drámai epizód, valamint például török táncok láthatók benne, egyszerre vannak jelen a Nemzeti Színház művészei és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes tagjai.

Sűrű a program: nemrég Kecskeméten a Drakulát táncoltuk, ahol nem akartak leengedni minket a színpadról, olyan óriási sikerünk volt! Zsuzsika ebben az idős Drakula szerepét írta nekem, Sánta Gergő Harangozó-díjas táncművészünk pedig a fiatal Drakulát táncolta.

– Mi a véleménye arról, hogy a magyar népművészet divatos lett, egyes elemei visszaköszönnek az amerikai sztárok, híres színészek ruháin?

– A magyar népművészet mindig kurrens volt, főleg, míg a vasfüggöny állt. A matyó, a sárközi és a kalocsai hímzésnek mindig reneszánsza van. Mi most is nagyon odafigyelünk arra, hogy a magyar népviseleteket a színpadon mindig megmutassuk, az együttesünk gyönyörű jelmeztárral rendelkezik.

– Szenvedélyesen gyűjti a műtárgyakat. Van, amit felhasznál kö­­zülük a produkciókhoz?

– Igen, például a Szörényei Levente-féle Árpád népében látható a sámánáldozat-jelenetet a Feszty-körképről készült metszetről. A Szegeden 2010-ben bemutatott előadáshoz az Ecseri piacon találtam ezt a Dózsa-fejszobrot, amott láthatja a Dózsa-darab kardját, amit Novák Péter használt. A pipák nem kellékek, azokat nagyapám gyűjtötte, édesapám meg elajándékozta, mérges is voltam, muszáj volt párat visszaszerezni közülük. Hétvégente egyébként az Ecseri piacon is lehet találkozni velem, akkor gyűjtögetem ezeket a darabokat.

– Öt éve volt egy szívinfarktusa… Kevesebbet dolgozik azóta? Jobban vigyáz magára?

– Az infarktus figyelmeztetés volt, azóta igyekszem odafigyelni az életmódomra, a munkám azonban nem lett kevesebb. A Magyar Nemzeti Táncegyüttesnek minden évben körülbelül 120-140 előadása van, telt házzal futnak a produk­cióink. A Hűtlen feleség nagy sikerrel megy a Művészetek Palotájában, és óriási az érdeklődés az Élő Tánc-Archívum, a Martin György etnográfus gyűjtéseit bemutató mű­­soraink iránt is. Az érdeklődök decemberben többször láthatják a Kárpátok visszhangja és a Téli tánc című produkciót, valamint az Egri csillagokat is. Az évadot pedig december 22-én a – Szőcs Géza Passió című műve alapján megírt – Csíksomlyói Passióval zárjuk a Nemzeti Színházban.

Ezek is érdekelhetnek