Öt esztendeig vezette a Kecskeméti Médiacentrumot, napra pontosan annyi ideig, ahogy azt eredetileg eltervezte, július 1-jétől pedig az M5 tévécsatorna igazgatójaként folytatja a pályáját. Első „regényét” egy füzetlapra firkantotta, míg Hunyadi-könyvsorozata már több mint negyedmillió példányban fogyott el. Bán János író-újságíróval beszélgettünk.

Mindig is érdekelt a történelem...

– Mennyire változott meg az élete, amióta az M5 csatorna igazgatója?

– Mondhatom, hogy gyökeresen. Naponta ingázom Kecskemét és Budapest között, s ez a korábbiakhoz képest teljesen másfajta ritmust jelent. Korábban tíz esztendeig Szolnokra jártam mindennap, ilyen értelemben ez nem újdonság. Maga a feladat pedig olyan léptékű és nehézségű, ami minden percben gondolkodásra, ötletelésre késztet.

A jelenlegi időszak arról szól, hogy a kollégáimmal együtt megtervezzük, melyek legyenek a megújuló kulturális csatorna főbb üzenetei, és miképpen tudjuk ezeket továbbítani a műsorainkon keresztül. Izgalmas, kreatív alkotó folyamatot élünk meg.

– Amikor megtudta, hogy ön lehetne a vezető, azonnal tervezgetni kezdett?

– Magamban többször nemet mondtam. Tényleg nagyon meglepett a felkérés. Ami miatt izgalmas kihívásnak tekintettem, s ami miatt igent mondtam, az a csatorna működtetésének alakításán belüli lehetőség volt. Egy olyan történelmi tematikát szeretnék megvalósítani, ami sokunk szerint is erősen hiányzik a magyar televíziózás palettájáról. Nemzeti történelmünket sokféle módon – akár komolyabb vagy szórakoztató formában – érdemes feldolgozni, legyen az játékfilm, dokumentumfilm vagy tévésorozat.

A másik nagy vállalás pedig abban áll, hogyan lehet hitelesen megmutatni a magyar kultúra sokszínűségét, annak minden szépségével és problémájával együtt. Új műsorokat, műsortípusokat tervezünk; s bár a kulturális életünk mostanság is igen zaklatott, komoly vitákkal terhelt, én hiszek abban, hogy érdemes a megjeleníthető álláspontokat meghallgatni, érdemes egy asztalhoz ültetni az ellentétes véleményt megfogalmazókat.

– Középiskolásként kezdte az írást, egy szép napon az utcáról besétált a megyei lap szerkesztőségébe…

– Máig kedves emlék számomra, bárcsak a mai fiatalok is átélhetnének hasonlót. Barátommal írtunk egy másfél(!) oldalas „regényt”, amit megmutattam a Petőfi Népe szerkesztőjének, Gál Sándornak, aki rendkívül türelmes és humánus ember lévén nem dobott ki. Azt azért megjegyezte, hogy a matekfüzetből kitépett, kockás papírra vetett macskakaparást nem tudja elolvasni, ami mellesleg nekem is gondot okozott, mivel csaknem olvashatatlan volt a kézírásom.

De azzal biztatott, ha tényleg komolyak a szándékaim, akkor írjam meg, amit akarok, és menjek vissza a legépelt szöveggel. Ez az „ajánlat” annyira váratlanul ért, hogy megembereltem magam, és megszületett életem első novellája, az Időzónában című sci-fi, amit végül 1983-ban folytatásokban közölt az újság.

– Író akart lenni?

– Dehogy! Ez az egész „regényírás” arra ment ki, hogy jobb jegyet kapjak magyar irodalomból. Nyolcadikban hármasra álltam belőle, ám a továbbtanulási esélyeimet növelte volna egy szerény négyes. Osztálytársammal kiterveltük, ha írunk egy regényt, az bizonyára nyom annyit a latban, hogy jobb jegyet ad majd a tanár. Szerencsére még időben megjelent a „nagy mű”, és csodák csodájára megkaptam a négyest.

Ennek a közjátéknak abból a szempontból komoly jelentősége volt, hogy a későbbi életemben egyáltalán felmerülhetett az írás, ami valójában jó időre háttérbe szorult. Aztán a hadseregben azzal csaptam agyon az időt, hogy a fejemben motoszkáló történeteimet papírra vetettem. Sajnáltam volna, ha nem teszem, mert soha nem derült volna ki, érdemes-e ezeket egyáltalán publikálni.

Bán János. Fotó: Bús Csaba, Petőfi Népe

– Maradt a sci-fi irány?

– Az én korosztályom számára meghatározó műfaj volt, de a fantasy is kezdett egyre nagyobb teret hódítani. Mivel mindig is érdekelt a történelem – egyik tanári diplomámat is ezen a szakon szereztem a szombathelyi főiskolán –, 2000-ben a magyar mondavilágból merítkező történetet, sci-fi beütésű fantasyt kezdtem el írni. Novellának indult, regény lett belőle, sőt regényciklus.

Amikor a trilógiának szánt Nomádkirály első kötete elkészült, felhívtam egy kiadót és azzal ajánlottam be, hogy ilyen nincs a magyar könyvpiacon. Eleinte vonakodtak, de végül látva a kézirat profi, rendezett formai kivitelezését (még illusztrá­ciókat is készítettem hozzá), valaki elolvasta. Lám, ilyen a szerencse! Értesítettek, hogy vevők a sorozatra, küldhetem a többi részt. Azok pedig, ugye, nem voltak meg…

Gőzerővel írtam, ami a megyei lapos újságírói munkám mellett erőn felüli vállalkozásnak tűnt, de végül úgy belejöttem, hogy négy kötet lett belőle. Első sci-fi novellám is ekkor jelent meg, megkaptam érte a Zsoldos Péter-díjat, amit utána még négy alkalommal elnyertem.

– Sokat számított a szerencse a pályáján, de ahogy elnézem Bán Mór író nevű kollégámat, a szorgalmat sem nélkülözheti. Árulja el, miként lehet egy évben négy-öt könyvet produkálni?

– Azért ez mostanság finoman szólva sem megy… Az elmúlt húsz évben az antológiákat leszámítva huszonhét regényem látott napvilágot. Amikor megjelenik egy új könyvem, mindig elcsodálkozom rajta, hogyan volt időm megírni. Persze tudom a választ: az alkotásra rámennek az éjszakáim, a hétvégéim és a szabadságom.

Borzasztóan irigylem azokat, akiknek az íráson kívül nincs más dolguk, és még így is panaszkodnak, ha nincs ihletük, egy sort sem tudnak produkálni. Ezzel szemben én egyetlenegy órát sem herdálhatok el. Amikor leülök a számítógép elé, nincs nya­valygás, mert az idő drága. Szerintem újságíróból lesz a legtermékenyebb író, hiszen megtanulta a pontosság és gyorsaság fontosságát, a határidők kérlelhetetlenségét, mind­ezekből csak előnyt kovácsolhat.

– Hadd hozzam szóba a Hunyadi-sorozatát. Miként lehet egy témában tizenegy könyvet összehozni?

– Az elején nem tudtam, milyen hosszú lesz, de most már látom a végét. Be kell vallanom, kifejezetten féltem attól, hogy meg­unom a sorozat írását. Olvasóként azonnal rájön az ember, ha veszít a lendületéből a cselekmény. Íróként pedig egyértelműen nagy ívű munkáról van szó. A harmadik, az ötödik kötetnél megijedtem, lesz-e bennem elegendő kitartás, hogy befejezzem a történetet, a tizediknél már láttam, hogy két kötet még biztosan hátra van, de már szépen körvonalazódtak a lezáró fejezetek is.

Egyébként a mai napig pokolian nehéz kiszakadni a hétköznapokból és hozzálátni a regényíráshoz. Nem kis teljesítmény az irodalmi anyagokból, a történelmi és különböző forrásokból összegyűjtött információk alapján „átkattanni” abba a múltbéli közegbe, ahol mintegy szemtanúként jegyezhetem le a cselekményeket, a párbeszédeket. Sokszor úgy érzem, ezeket a történeteket valahonnan kapom, s egy hirtelen megnyíló csatornán érkeznek el hozzám.

Előfordul, ha visszaolvasom az esti penzumot, rájövök, teljesen másképp szól, másképp alakul a cselekmény, mint ahogy eredetileg elterveztem. Ez a történet mindig ott volt valahol, örülök, hogy én vethetem papírra, hogy én lehetek a „krónikás”, aki továbbadhatom.

– Mintha visszautazna az adott korba?

– Igen. Ha sikerül egy bizonyos mentális állapotba kerülnöm, úgy érzem, hogy ott vagyok a régi idők helyszínein, hallom a szereplők közötti párbeszédeket. Ilyen értelemben valóban krónikásnak számítok, vagy éppenséggel időutazó történet-mesélőnek, s azt jegyzem le, amit tapasztalok. A lényeg abban áll, sikerül-e egy történelmi eseménysort úgy dramatizálni, hogy az filmszerűen peregjen az olvasó előtt. Túl a sikereken, számomra ez terápia is.

– Mit adtak önnek a Hunyadi-könyvek?

– Alapvetően azt az élményt, hogy sokan gondolkodunk úgy, mint ahogyan az a regényeimben tetten érhető. Évente húsz-harminc író-olvasó találkozón veszek részt az ország különböző részein, ahol szeretettel és megbecsüléssel vesznek körül. Ezen könyveim által ismernek engem, hiszen az érzelmeimet, az életfelfogásomat, a gondolkodásmódomat is megmutatom az írásaimban.

Nekem a pénznél többet jelent, amikor az olvasók azt mondják, valóságos terápiát jelentenek nekik a regé­nyeimben megjelenített hősies történetek. Hi­tet, reményt ad számukra a sorozat, erőt merítenek belőle a hétköznapok küzdelmeihez.

Televíziósként óhatatlanul szemben találja magát a népszerűséggel is. Megváltoztatta a siker?

– Remélem, hogy nem. Szerintem mindketten ismerünk olyanokat, nem csak a saját szakmánkban, akik körömhegynyi teljesítménytől is elszállnak. Iszonyatosan figyelek arra, még csak véletlenül se történjen meg velem hasonló. Engem végigkísért a pályámon a bizonytalanság, amit a siker sem tudott felülírni.

Azzal viszont muszáj számolni, hogy a népszerűséggel párhuzamosan szaporodik azok száma, akik nem fognak kedvelni. Nem tehetek mást, járom a magam útját, abban hiszek, amiben hiszek, amiben mindig hittem.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.