Valamikor még a legszegényebb ember is azon igyekezett, hogy legalább egyetlen malackát felneveljen népes családjának karácsonyig, most viszont, aki könnyedén megteheti, az is ritkán hajlandó rá, mondván: kínlódjon vele a rossebb, nem éri meg, mert drága a kukorica, sok benne a zsír, és oda a fogyókúra.

Nyári disznóölésen

– Nem azért szúrok hajnalban, mert a korán kelés világbajnoka akarok lenni, hanem a sok munka miatt, ami van vele, meg aztán télen későn virrad, korán sötétedik – kezel le sorban az ólak körül álmosan őgyelgő fogóemberekkel Barnus, a román határ melletti falucska, Kokad messze földön híres böllére. – Ha reggel 6 előtt felfogjuk a vért, délutánra csak a kolbász- és hurkatöltés meg a zsírkisütés marad.

Ezt követően tekintélyt ébresztő és feltűnést egyszerre keltő fehér szerelésben, előtte hentesköténnyel, kezében orr- és lábfogó kötéllel megindul a karám felé, nyomában Dani gazda és a fia, aztán Sándor meg Jani. A következő pillanatban, mintha éreznék a veszélyt, összesen 12 kisebb-nagyobb jószág szörnyű visítása kergeti reggelbe a hajnalt, miközben a felpúpozott hátú macskák szőrüket borzolják, az öreg vizsla meg földhöz lapulva moccanni sem mer a vérnek való zománcos lábast szorongató Julika lábai mellett.

Három mázsa körüli hízót vonszolnak a többi közül az ólak elé, ahol csak addig rúgkapál a szegény pára, amíg Barnus a homlokához tartott szerkezettel fejbe nem lövi. Amikor a szúrókés nyomában kizúdul a vér, és a terménytároló faláig fröccsen, ismét halálos csend uralkodik az ólak körül, egyedül Julika hangoskodik toporogva, mert kevésnek találja a lábasba felfogott piros folyadékot.

Barnus, a messze földön ismert böllér. Fotó: Franka Tibor

– Most akkor jöhet a forró fekete két cukorral, de előtte megérdemelnénk egy stampedli fehér gyümölcskávét is – adja meg ránk kacsintva engedélyét böllér urunk, aki ennek a veszélyes üzemnek egyszerre hentese, szakácsa és munkavédelmise. – Nem szenvedett sokat – krákog a feketekávé előtti barackpálinkától.

– Nem is szabad neki! Állatjóléti vizsgát kellett tennem Egerben, aminek a lényege, hogy a jószág lehetőleg másfél percnél tovább ne szenvedjen. Jövőre uniós előírás, már csak ilyen engedéllyel lehet házaknál jószágot ölni.

És nemcsak sertést, hanem kecskét, birkát, borjút, bikát is. Sőt, a nagytestű patások esetében még állatorvosi igazolás is kell például arról, hogy egy 8 mázsás bika lába eltörött, ezért kellett vele otthon végezni, és nem a vágóhídon. Aláírás pedig hol így, hol úgy, de kerülni szokott a papírra. Annál is inkább, mert a tiltott vágás fogalma még ma is felcsigázza az idegeket, különösen az öregekét, mondja erre Dani gazda, a vendéglátónk, aztán történetet is kanyarint mellé az 1950-es évekből.

– Akkoriban, ha disznót ölt a paraszt, kötelező volt belőle bizonyos mennyiséget az államnak beszolgáltatni, amit úgy próbáltunk kijátszani, hogy titokban és néma csendben öltünk. Emlékszem, hogy figyelemelterelés gyanánt apám meg a keresztapám kiálltak a nyílt utcára beszélgetni, miközben anyám korpásvödörrel a kezében halkan becsalogatta a disznót a főzőkonyhába, ahol aztán a fejszével hókon csapta. Utána bejöttek a férfiak, és egy hang nélkül megszúrták, forró vízzel teli teknőbe emelték, és végig a konyhába rejtőzködve dolgozták fel. Ha bármit láttak vagy hallottak volna a faluban, apám megy a börtönbe.

A hárommázsás hízót épphogy megbírják az asztalok. Fotó: Franka Tibor

Barnus összecsukható vaságyáért viszont el kell menni az utánfutóig, mert mégis tisztább és kényelmesebb azt a hízót a föld helyett rozsdamentes állványon perzselni, kaparni, végül a hasánál kezdve szétbontani. Mielőtt a lila lángú gázperzselő dohogni kezdene, lecsúszik a második stampedli fehér kávé, aztán a büdösödve égő, zsugorodó sertét Sándor kaparja le a barnára piruló bőrről, miközben Jani erős vízsugárral vereti a véres betont, ugrasztva szét a prédára leső macskarajt.

Böllér Barnus utánfutó nélkül – különösen, ha ökröt vág – semmire sem menne. Az idén 20 esztendős Volkswagenjére akasztva, abban van minden, ami a hentesnek kell: állvány, asztal, csontvágó fűrészgép, félhektós műanyag hordó, csavarkulcsok, fogókötelek és láncok, gázpalack, 16 féle kés, fejbe lövő készülék, végül egy német gyártmányú, látványra is félelmetes bontóbárd. Azt mondja, mégis előfordul, csak az nincs az utánfutóban, ami kellene, noha a kelléktár több százezer forint értékű.

– Több mint 40 év alatt volt időm megvenni vagy legyártatni a speciális szerszámokat, mert alig múltam 17 esztendős, amikor az első soványka hízót levágtam. Tudod, bátyja – mindenkit így szólít a nagybeszédű, néha már fárasztóan sokat anekdotázó Barnus –, az apám korán meghalt, utána én lettem a férfi a háznál, és ami adódott, azt válogatás nélkül nekem kellett elvégezni.

Aki félárva, annak dupla annyit kell dolgozni, mint egy normális családban szokás, ezért aztán nekem is van lakatosszakmám, biztonságiőr-igazolványom, gépi fűrészhez engedélyem, de targoncázni is tudok. Lett is takaros családom, a két fiam közül a Barnuska pedig ebből a csöppnyi faluból a színészetig vitte. Most a Déryné tagja, csodásan játsszák a Falu rosszát, amerre járnak az országban.

– Büszkék rá a kokadi emberek – mondja Dani gazda, akinek ugyancsak diplomás fia a község egyik elismert nagyvállalkozója, önkormányzati képviselője, aki szülőfalujában képzeli és építi családja jövőjét. – Volt rá eset, hogy busszal mentünk Pestre a színházba meg­tapsolni Janka Barnabás művész urat. Ügyes gyerek.

– Azt is mondd el, bátyja – szól közbe Barnus –, hogy minden évben Kokadra is busszal jönnek a színészek, a fiam társai. Olyankor a tiszteletükre hízót vágok, ötféle pálinkával kínálom őket, és a kultúrházban mulatunk napestig. No, bátyja – csavarja le a disznó egyik barnára perzselt körmét –, ittál-e már malacpatából pálinkát? Ugye, hogy nem? – tartja az orrom elé. – De Bodrogi Gyula ivott, méghozzá szilvát, amikor megkínáltam, meg a Vidnyánszky rendező úr a fiával együtt.

A böllér hamarosan be is bizonyítja, hogy rászolgált a hírnévre…Fotó: Franka Tibor

– Ne csak a szájuk járjon, hát este lesz, mire a toroskáposzta megfő, ha nem adnak hozzá friss húst – csattan rájuk Julika, aztán nagyot kiált. – Jaj, a derekam, reccsent egyet!

– Biztos az ember meggyömöszkölte az éjszaka – rikkant erre Barnus, miközben végigvágja a disznó égnek álló lábai közt a hasát.

– Miket beszél, hát beteg az én Jóskám, pajzsmirigye van neki. Itt dolgozott Dani bácsinál ő is, amíg bírt – homályosodik el a szeme, hiszen Józsin kívül 15 esztendeje senkije sincs a közelben, mióta a partiumi Nagyváradot Kokadra cserélte.

Úgy van vele, mint a várakozó öreg vizsla meg a macskák, amíg nekik a böllér, addig neki a sors majd csak dob valamit. Jani, a gazda másik alkalmazottja vastaligával tolat a disznó fara mellé, aztán Sándorral bele­toccsantják a 25 fokos melegben is dúsan párolgó beleket. Valamikor nem a ga­né­dombra borították, hanem miután ügyes asszonykezek a kés hátával lepucolták róla és belőle a nem oda való sarakat, abba töltötték a háromféle hurkát, a kolbászt meg a fejhústól, bőrkétől gazdag sajtot.

Ma viszont, a műanyagok és tápszerek világában már csak a kutyának kell meg a macskáknak, húzzák is hosszú csíkokban maguk után rejtekhelyeikre.

– Még nekik is jobban ízlik az én disznóm – büszkélkedik a gazda –, mert ez a jószág tápot sose látott, nemhogy evett volna. – Azt mondja, majd bolond lenne magának, az unokáinak, a rokonoknak meg a barátoknak kémián hizlalt szalonnával és vizes hússal kedveskedni. Igaz, drágább, mert a kukorica mázsája már 10 ezer forint fölött jár, de legalább finom és kiadós.

A legsúlyosabb 3 és fél mázsás jószágát két hete kínálta oda a debreceni vágóhídnak, de csak 220 forintot ajánlottak élő kilójáért, miközben az áruházban például a tarja ennek a nyolcszorosába kerül. – Dehogy adom, inkább levágjuk azt is, és igazságosan elosztom a három dolgozó között – mondta indulatosan.

Szerinte a legtöbb kertes házban élő család nevelhetne legalább egy malacot, hiszen az ételmaradékból, amit a kukába dob, abból felhizlalhatná. Meg kellene hirdetni a Malaccal a pazarlás ellen! mozgalmat, hiszen, ha a számokat nézzük, akkor a magyarok 1,8 millió tonna, azaz fejenként 65 kilogramm élelmiszer-hulladékot dobnak ki évente.

Ebből egy négytagú családra átlagosan több mint két mázsa, 85 százalékában ételmaradék, pékáru, zöldség és tejtermék pazarlása jut, ami ráadásul 50 ezer forint veszteséggel és még környezetszennyezéssel is jár. Ennyiből, ha van (lenne) hozzá kellő akarat és munkakedv, tényleg meghízhatna az a kismalac.

Emlékszem, gyerekkoromban az édesanyám száraz serclit, főtt krumplihéjat, lottyadt gyümölcsöt, tököt, a kombájn után tarlón maradt, onnan fel­ben­gészett és kicsépelt búzát, árpát öntött egy bádogvödörbe, aztán vegyszer nélküli mosogatólével öntötte nyakon az egészet. A szinte semmiből „teremtett” moslékot por­ciózta ki malacnak, kutyának, macskának. Ma már a legtöbb portán üres vagy meg sincs a karám, a galambdúc, a konyhakertet fölverte a gaz vagy száműzte a sziklakert.

– A mai fiatalok nem vesződnek ilyesmivel, mert sok vele a macera, nem divatos és nem trendi – legyint Sándor, aki a szomszédos Álmosdról kerekezett át segíteni, és aki fiatal korában téeszkocsisként lovakkal dolgozott, otthon pedig tehenet fejt, disznót hizlalt. Az sem szegte kedvét, amikor a sorsa megreccsent, talált új asszonyt, új otthont, és 70 év felett ma is aktív fakitermelő, alázatos presbiter a gyülekezetben, nem ugrik félre a felelősség elől.

Darabolják, csomagolják a sertés javát, majd előkerül a hurka- és kolbásztöltő gép is. Fotó: Franka Tibor

Barnus hol háromféle késsel, hol a fényes bárddal, hol pedig az elektromos fűrésszel addig vág, szab és kanyarít, amíg az áldozat valamennyi alkatrésze edényekbe, aztán a feldolgozóasztalra nem kerül. Ennek örömére jöhet a következő feles, amit a főzőházban egy közös asztal melletti gyors tízórai követ, miközben a harmadik alkalmazott, Ildikó toporogva forral vizet a belsőségek abálásához az udvari nagy üstben, mert a nyár eleji forróságban lehetetlen nyugton maradni az égető tűz közelében. Azt meséli, a tűznél is jobban tart a repülőtől, 10 éve nem képes felülni rá, amióta az unokatestvére hívja, az a kokadi cigánylány, aki Londonba ment szerencsét próbálni. Azóta már férjnél van, indiai urával 3 gyereket nevelnek, miközben Ildikó továbbra is csak a bátorságot gyűjtögeti.

Fejtjük a hájat, kockázzuk a zsírszalonnát, aprítjuk a kolbásznak valót, szeleteljük a megabált tüdőt, májat, miközben a gazda felesége, Marcsi lábasnyi pucolt fokhagymával, tucatnyi zacskó paprikával, borssal, köménnyel a hóna alatt érkezik Barnus böllérhez a keverendő hurka és kolbász ízesítésének megtárgyalása ügyében. Hamarost kiderül, köményből kevés van, szalasztják hát a létai iskolából időközben hazaérő unokát, Csengét a falusi boltba, de gyorsan, mert délután teniszórája meg kézilabdaedzése lesz.

Közben Jani kínai húsdarálót köt össze apró német villanymotorral, így készül a koprodukciós kokadi kolbász, amit előtte öten hatféleképpen kóstolnak, bírálnak. Jani nyugodt az eredményt illetően, hiszen a napi munkadíj akkor is jár, ha krumplit ültet, targoncázik, disznót etet vagy csak ácsingózik. Bagaméri roma fiú, aki egy eredetileg kétgyerekes kokadi asszonnyal él együtt, és nevelnek immár két közössel négy lurkót olyan parasztházban, amelyet Dani gazda vett, mert bizalommal van irántuk.

Tervezik ők is, hogy venni kellene egy ígéretes választási malackát, mert ahogy Barnus mondja, akad olyan nagy és tehetős família, ahol akár két disznót vágnak egyszerre négy konyhára elosztva, és van, ahol két szegényebb család osztozkodik egyetlen jószágon. A böllér szerint a 160 kilós hízót 140 eze­­rért már érdemes megvenni, mert a hűtőben pénzszűke időkben is kéznél van egy kis hús. Biztosan jól tudja, hiszen több mint 40 esztendő alatt úgy számolja, csaknem kétezer állatot dolgozott fel, és ha valamennyit – birkát, kecskét, disznót, ökröt – libasorba egymás mögé állítanánk, hát elérnének azok Kokad elejétől a végéig.

A gazda öröme a tepertő és a zsír mellett. Fotó: Franka Tibor

Feledésbe merültek azok az idők, azok a kollégák, Barnusnak 10 faluban sincs párja, mert a régiek már kihaltak, azoknak a népes disznótoroknak a vendégeivel, Gizus nénivel, Ernő bácsival, Misi sógorral együtt, akik már az égiek asztalánál ülnek, de újabban elmaradozik Laci Erdélyből, Lajos Kőszegről, a ko­kadi téeszelnök, Nagy Karcsi meg a volt biharkeresztesi vámos Imre is. Nincsen kinek 400 tölteléket sodorni a káposztába meg literszámra tölteni a bort, és Ernő bácsi sem kéri fel kapatosan a cirokseprűt táncolni.

Kora délután, amikor leghevesebben tűz a nap minden halandóra, a ház előtti villanypózna tetején gólya kelepel, az ólak felől fecskék cikáznak csőrükben rovarokkal éhes fiókáikhoz, és amikor az öreg vizsla meg a lusta macskák eltelt hassal a fal hűvösében lihegnek, akkor Barnus böllér nagy hangon odakiált a katlannál forró zsírral meg tepertővel foglalatoskodó gazdának:
– Bátyja, készen vagyunk! A böllért haza is lehet küldeni.

Hozzászólások

Friss cikkek

A királynő útja
Használható hagyomány
Megjelent a Szabad Föld legújabb száma
Liliomkirálynő a homokon
2022.08.12.
Csinos, kényelmes, öko
Bányasirató Oszlopon
Eső helyett választóvizet hoz az év
Rejtélyes halálesetek – Imre hercegtől Zrínyi Miklósig
Minőségi térkő a kert díszítéséhez
2022.08.05.
Masszírozott vályogfalak
Aranyló balfedezet, avagy Zakariás József emlékezete
2022.07.29.
Mire érdemes 2022-ben figyelni hitelfelvétel közben?
Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.