Óbuda kisvárosias utcáitól nem messze, a Szent Margit kórház oldalától indulva érdemes felkaptatni a lépcsősoron, hogy a domb tetejére érve felfedezzük a Kiscelli Múzeumot. A pandémia utáni újranyitás körülményei érdekeltek minket, illetve az, hogy Kloáka, kanális, klozet – címmel a kisdolgokról és nagy változásokról nyílt rendhagyó kiállítás az épület alatti sziklapincében.

Odalenti dolgok tára

Mi a kapcsolat egy nagy­város halálozási statisztikája és egy vécécsésze között? Mi köze van Széchenyi Istvánnak az angolvécéhez? Hogy oldották meg a reformkori pest-budai hölgyek a „kisdolgukat”? Hogyan alakult ki a fürdőszoba mint különálló funkcio­nális helyiség? – ezekre a kérdésekre kaphatnak választ a legújabb időszaki kiállítás megtekintői.

A fáradtságot nem ismerő gyalogost, no meg az autóval érkező érdeklődőt is az elmaradhatatlan bronzsárkány fogadja a kapu előtt, amely a XIX. század közepén még a Lánchíd pesti hídfőjénél állt két testvérével a rakparton, s csak 1945 után került jelenlegi helyére. Aki csak a parkba érkezik gyerekkel, családdal, bizonyosan nem állja meg, hogy kicsit meg ne csodálja az eredetileg jégtörőnek használt, embernél alig magasabb fantázialényt. A gyerekek általában meg is másszák…

A Lánchíd hídfőjéről került a Kiscelli Múzeum elé az eredetileg jégtörőként használt bronzsárkány. Fotó: Németh András Péter

A kapun belépve jobbra kanyarodunk, hogy a főépületbe bejussunk és körbesétáljunk az 1910-ben, Schmidt Miksa gyártulajdonos-műgyűjtő-amatőr régész által kastéllyá alakított múzeumban – amely eredetileg a Mariazellből hozatott Mária-kegyszobrot őrző kápolnából, kolostorból és templomból állt, s Óbuda földesura, Zichy Péter tulajdonában volt.

A Főváros régisége című gyűjtemény a múzeum egyik állandó tárlata, amely az 1780 és 1873 közötti időszakot mutatja be, a nagyvárossá alakuló főváros idejébe utaztatja el a látogatót, majd a Közterek és magánterek szekció kö­vetkezik: a városegyesítéstől egészen 1940-ig kalandozunk, s látunk szobabelsőket, használati tárgyakat, festményeket, metszeteket, apróbb-nagyobb szépségeket.
Különös lehetett a pandémia időszakában a csend, a látogatók nélküli állapot.

– Felkért bennünket a vezetőség – kezdi mesélni az egyik teremőr hölgy –, hogy ha tudunk, segítsünk be a raktárakban folyó munkába, és mi örömmel tettük. Mindenki megtalálta, miben tud részt venni, és fizetést is kaptunk. Én személyesen is jeleztem egy vezető beosztású kollégának, ha van feladat, akkor szívesen dolgozom, hogy ne a mínuszos óráinkat gyarapítsuk. Gondolom, akkor összeült a vezetőség, megbeszélték, mit lehet tenni.

– Mi volt a konkrét munkája?

A pandémia idején a teremőrök varrtak, szkenneltek, adatot rögzítettek. Fotó: Németh András Péter

– Háromféle dolgot is csináltam: régi üvegcímkéket szkenneltem, aztán kellettem a textilraktárban is, ott kartonokat nyomtattam. A textilgyűjteményben lévő állványokon lógó ruhákra például szalagokat kellett varrni, ez nyolc állványra való ruhát jelentett. Aztán méreteket is kellett ezekről venni – az utóbbi nagyon sziszifuszi munka volt, illetve megtanulni, hogyan kell elhelyezni a raktárban ezeket a ruhákat, selyempapírral kitömni, hogy ne törjön az anyag.

Jalsoviczky Sára, a közönségkapcsolati osztály munkatársa azt meséli, hogy sok tapasztalatot gyűjtöttek a 2020–21-es járványos időszak alatt: vannak jó dolgok, amikre tudnak építeni egy esetleges újabb vészhelyzet esetén…

– Egy múzeumban nem áll meg az élet ilyenkor sem – emeli ki –, hiszen óriási a gyűjtemény. A gyűjteményvezetők, -kezelők, muzeológusok a zárva tartás alatt is dolgoznak a raktárakban lévő anyagokkal; felszámolják a lemaradásokat, katalogizálják az új tárgyakat. 2020-ban hatalmas revízió zajlott, ami külön lendületet vett a vírushelyzet idején, mert a terem­őreink személyében óriási segítséget kaptunk – erre a tapasztalatra tudnánk a jövőben is építeni, s erre nagyon büszkék is vagyunk. Kiderült, hogy van olyan teremőrünk, aki fotózni tud, más ügyesen varr, vagy textiles múltja miatt ahhoz a gyűjteményhez vonzódik, van, aki adatokat tud bevinni: így először a munkafolyamatokat, a csoportokat alakítottuk ki.

A főváros régisége – az egyik állandó gyűjteményük. Fotó: Németh András Péter

– Ebből egy sorozat is született a Facebook-oldalukon. Láthatóan aktívan használják is, ami segíthette a kommunikációt az elzártság ideje alatt.

– Igen, utólag aztán rájöttünk, hogy ezt a tevékenységet dokumentálni kellene, s meg kellene kérdezni a teremőreinket, a gyűjteménykezelőinket, hogyan élték meg ezeket a helyzeteket. Ebből született a Facebook-sorozat Háttérsztorik címmel. Nagy örömünkre rengeteg visszajelzés, e-mail érkezett! Úgy nyitottunk június 1-jén újra, hogy elmondhatjuk: a bezártság időszakában valóban jobban megismertük egymást és a múzeumot is. Ez hihetetlenül összekovácsolta a társaságot! – te­szi hozzá mosolyogva.

A tapasztalatokat összegzi Sára. Fotó: Németh András Péter

– Immár a sziklapincét is kiállítóhelyül tudják hasznosítani, s nem is akármilyen tárlattal.

– Igen, és bár nem tudjuk, most, a harmadik hullám után hogyan csalogathatjuk vissza az érdeklődőket, bízunk benne, hogy a sziklapincében létrehozott újabb kultúrtörténeti kiállítás segít ebben – ez Budapest csatornázásáról szól.

Rostás Péter, a múzeum gyűjteményi vezetője is úgy véli: egy nagyon sokéves lemaradást tudtak behozni a teremőreiknek köszönhetően, akiknek rejtett képességei most derültek ki. Meghálálták, hogy nem az utcára tették őket, és ez lojalitást szült. A teljes üveggyűjteményt, a textilgyűjtemény egyes darabjait, a Goldberger-gyár hagyatékát alapvető restaurátori munkával kompletten letisztították. Ehhez komoly odafigyelés, fegyelmezettség, monotóniatűrő képesség kellett. Rengeteg munkát jelent egy ilyen kis létszámú intézménynek egyszerre rendezvényeket, kiállításokat szervezni, tudományos kutatásokat végezni, mellette adatokat rögzíteni, digitalizálni.

Térjünk át a múzeumot körülölelő parkhoz, ahol ezúttal madárodúkat helyeztek el. Az óriási zöldterület nem véletlenül kapta az Atilla-park nevet…

A kastélyparkban kalauzol Rostás Péter gyűjteményvezető. Fotó: Németh András Péter

– Schmidt Miksa maga városi legendának számított. Atilla favárát és Árpád sírját kereste, mert ezeket a kutatók mindig ide, Óbudára helyezték. Sokáig azt hitték, hogy a kiscelli kolostornak középkori előzménye lehetett, és hogy ez azonos az Anonymus által említett Fehéregyházával. Miután mostanában elég sok helyen belebontottunk az alattunk lévő területbe, elmondhatom: kizárhatóak a középkori előzmények.

Ami viszont itt, az udvarban láthatókat illeti – mutat körbe Rostás Péter az épület előtt –, a felirat nélküli római kori sírköveket szintén Miksa helyezte el: ezek az Óbudai Gázgyár építésekor kerültek elő, és mivel a régészek számára csak a feliratos sírkövek voltak érdekesek, a felirat nélkülieket odaadták a kastély urának. A parkban található szobormásolatok pedig olyan alkotások, amelyeket Schmidt Mik­sa munkái kapcsán látott kastélyparkokban, belterekben, ezeket lemásoltatta, és így helyezett el eredetileg beltéri elemeket is mint kültéri darabokat.

És ami a Kloáka, kanális, klozet című kiállítást illeti: jóléti társadalmunk öntudatlanul élvezi a hétköznapok eszközeinek előnyeit; magától értetődő számunkra a csapból folyó víz és a vízöblítéses vécé. Pedig ezek széles körű használata nem olyan nagy múltú ah­hoz képest, hogy mekkora előrelépést jelentett a higiénia történetében.

Az angolvécék zubogása

„Visszatértem hát a pincémbe, és mikor láttam az egérkéimet, hogyan ugrándoznak, rakoncátlankodnak, szaladnak elém, eszembe jutott a liftakna alján levő dekli, amely a csatornanyílást zárja el.

Lemásztam a létrán az akna fenekére, és miután összeszedtem a bátorságomat, felrántottam a deklit, letérdeltem és hallgattam, hogyan csobog és susog a szennyvíz, hallottam az angolvécék zubogását, hallgattam a mosdók dallamos lefolyását és a szappanos víz leeresztését a kádakból, mintha csak mi­nia­tűr tengeri hullámverést hallgattam volna, de amikor jobban hegyeztem a fülem, a víz fölött jól kivehetően a harcoló patkányok rivalgását hallottam, húsba mélyedő fogak zaját, jajgatást és ujjongást, harcoló patkánytestek csobbanását és csapódását, hangokat, melyek bizonytalan messzeségből jöttek, de én tudtam, hogy ha bármelyik külvárosban félrehúzom a deklit vagy a rácsot, és lemászom, most minde­nütt ezt az utolsó patkánycsatát vívják, ezt a látszólag utolsó patkányháborút, amely majd nagy ujjongások közepette ér véget, és ez az ujjongás addig tart, amíg okot nem találnak rá, hogy minden kezdődjék elölről.”
(Bohumil Hrabal: Gyöngéd barbárok)

A mindennapok tisztaságát, kényelmét meghatározó eszközöket a használók számára többnyire láthatatlan hálózat egészíti ki és teszi működőképessé: föld alatti csövek világa alkot hatalmas rendszert, amely tisztaságot biztosít a víz lakásokba vezetésével és a szennyvíz elvezetésével.

A sziklapincében rendhagyó kiállítás nyílt a főváros csatornáiról és az illemhely-kultúráról. Fotó: Fáryné Szalatnay Judit, Kiscelli Múzeum

Történetünk egyik fontos sarokpontja, hogy új kórokozók jelentek meg a középkor rémének tekinthető, de a hazánkban még a XVIII. században is pusztító pestis után. A ko­lera 1831-es megjelenése évtizedenként visszatérő súlyos járványokat okozott. Emellett számos más kórság – tífusz, tüdőbaj, vérhas – is pusztított. Pest-Budán, majd Budapesten a városfejlődés közhigiéniai felismerései, majd törekvései nagyrészt e járványok szomorú tapasztalatainak hatására alakultak.

Az 1890-es években már megszilárdult a közvéleményben annak az angol találmánynak a szükségessége, amely napjaink háztartásaiban már elengedhetetlen. E találmány két betűje mögött egy főgyűjtőket, házi csatornákat és egyenletes vízszolgáltatást feltételező hálózat rejlik.

A kiállítás tehát a higiénia felszín felett zajló átalakulása mellett a felszín alatti változásokra, a városi csatornahálózat történetére egyaránt koncentrál, ugyanakkor olyan kultúrtörténeti érdekességeket is felvillant, mint például az ember biológiai működése során keletkezett salakanyagokhoz való viszonyulás irodalmi, filmes vagy éppen képzőművészeti lecsapódásai.

Egyre többen jönnek egyszerű kirándulók, erre tévedő érdeklődők is, hogy a lassan önmagára találó nyáreste hűvösét hangulatosan töltsék. Nem választottak rosszul. Reméljük, sok régi és új látogató érzi úgy, hogy a Kiscelli Múzeum családias hangulatával változatlanul várja…

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.