Egy nyíregyházi gyár építéséért felelős külföldi menedzser lakást keresett. Mutattak is neki tucatnyi elegánsabbnál elegánsabb villát a megyeszékhelyen, de egyik sem tetszett neki. Mígnem aztán egy délelőtt Tiszadadára tévedt. És ott megtalálta álmai otthonát. És nem csak ő az egyetlen messziföldről jött házvásárló a faluban!

Önfenntartás, értékteremtés Tiszadadán

Az átlagos utazónak Tiszadada tipikusan az a falu, amin csak úgy átszalad az ember. Még egy öregebb temploma sincs, melynek falai közé bekukkanthatna az ember, hiszen azt is a levegőbe repítette a háború utolsó éve. Ráadásul a szomszédjaival sincs szerencséje. Tiszalökön ott van a híres erőmű a gyönyörű parkjával, Tiszadobon meg a pompásan felújított Andrássy-kastély – minek töltse hát az időt feleslegesen Dadán?

Meg kell vallanom, évtizedeken át én is csak „úgy átszaladtam” rajta. Egyszer aztán megismerkedtem Seres Sándorral, a tiszadobi pontonhidat üzemeltető brigád vezetőjével, aki miután töviről hegyire elmagyarázta a híd működési elvét – amiből öt perc után már nem értettem persze egy szót sem –, motorcsónakba ültetett, és felhajózott velem Dadára, hogy megigyunk a Kakas nevű presszóban egy kávét. Ihattunk volna kávét Dobon is, de akkor nem láttam volna a két falu közti gyönyörű folyópartot, és Dadáról se tudtam volna meg semmit.

És a hódok nyomaival se igen találkoztam volna. Pöfögtünk szép lassan felfele a folyón, amikor félúton egy hosszú homokpad szélén megláttam a rengeteg, kérgétől megfosztott faágat. Mintha ezernyi szőlőkarót ringatott volna a víz, de nem szőlőkarók voltak azok. A pár éve visszatelepített hódok rágták le róluk a kérget, s egykettőre belakták a folyót meg az árteret.

Pöfögtünk szép lassan felfele a folyón… Fotó: Kállai Márton

No, akkor meg is ígértem a hídmesternek, hogy legközelebb jóval több időt szánok majd Dadára, de ahogy a szólás tartja: ember tervez, isten végez… Én bizony sokáig feléje se néztem Dadának, egyszer aztán azt hallom, hogy van ott egy csodás kis múzeum, a vezetője pedig fölöttébb érdekes ember. Fiatal még, így a térde is jó meg a szeme is, ráadásul nem is szédül, így rendszeresen járja az öreg házak padlásait, s összeszed minden régi tárgyat, amiket aztán az állagmegóvás és a rendszerezés után a látogatók is megcsodálhatnak.

De rendszeresen szervez kiállításokat is a községében. Közben gyűjti a falu szellemi értékeit, remek portréit, tár­cáit, karcolatait időről időre olvasmányos kötetekben adja közre. S amíg ő ír, a felesége, Botrágyi Mónika pompás akvarelleket fest, a közösségi portálja tele van elragadtatott kommentárokkal.

Valamikor régen, falusi tanítóként én is megmásztam ezer padlást, így tudom, ott rejtőznek a települések múltjának legfontosabb tárgyi emlékei. Hát persze, hogy találkozni akartam azzal az emberrel! Így ismerkedtem meg ifj. Kovács Gézával, a falu kulturális életének szervezőjével. Tényleg fiatal, s tényleg jó lábakkal áldotta meg a Teremtő, mert úgy megsétáltatott, hogy napokig sajgott a bokám, a térdem.

Elvitt például Gaál Sándor nyugdíjas agronómushoz, aki olyan vadászképeket fest, hogy azok akármelyik múzeumban megállnák a helyüket, de elvitt például Boncsér Árpád szobrászművészhez is, akinek kisplasztikái teljesen lenyűgözik az embert. Ő sem született tiszadadai, Miskolc mellett élte le életének jelentős szakaszát, de úgy járt, mint a holland menedzser.

Száznegyvenhárom hektáron gazdálkodunk – mondja Mizser Zsolt polgármester. Fotó: Kállai Márton

Meglátta Dadát, az Élő- és Holt-Tiszát, beleszagolt az ártéri dzsungel illatába, belehallgatott az ott fészkelő madarak koncertjébe, és otthagyta Borsodot. Almási László festőművész útja kísértetiesen hasonló, csak annyiban különbözik, hogy ő horgászik is, nem csak Tiszát fényképez, mint Boncsér úr. Igaz, halat ritkán fog, de mint tudjuk, vannak horgászok, akik nem a halért járják a vizeket…

Holló László, a XX. század alföldi festészetének egyik legeredetibb alakja se a halakért járta a Tiszát. A nagy nevű, Kossuth- és Munkácsi-díjas festő ugyan Debrecenben élt, de feltöltődni, kvaterkázni és festeni persze bő harminc éven át Dadára járt. Jellegzetes, hórihorgas alakja úgy hozzátartozott a faluhoz, mint a Tiszához a füzes, amit annyiszor, de annyiszor megfestett.

Rengeteg képe készült itt, amelyek ma a gyűjtők és múzeumok féltett kincsei. Dadán is van egy komplett állandó kiállítása, de az hamarosan költözni fog. Az önkormányzat megvásárolt ugyanis egy régi, erős polgári házat – felújítása után oda költözik át a kiállítás, és ott kap majd helyet a Holló-emlékeket gondozó fogadott unokának, a község díszpolgárának, Ujváry Zoltán professzornak az ezerkötetes, többségében néprajzi vonatkozású magánkönyvtára is.

Nemrég, egy forró nyári napon újból ifj. Kovács Géza kíséretében volt alkalmam bekóborolni a falut. Megnéztük a Holló-emlékházhoz közeli Till Aran-gyűjtemény csaknem 250 darabból álló, vallásos témájú szobrait. De nem hagytuk ki a falu központjában található hagyományőrző és oktatássegítő tájházat, valamint a helytörténeti gyűjteményt sem, amely időközben közösségi színtérrel, kiállítótermekkel, községi könyvtárral is bővült.
– S tegyük hozzá azt, ami a legfontosabb, él. Van rá igény, van benne élet, igaz, az állami normatíva mellett a pluszt hozzáteszi a fenntartó önkormányzat is – magyarázta a kísérőm.

Gondozott a falu, még a murvát is frissítik. Fotó: Kállai Márton

Felkerestük a polgármestert, Mizser Zsoltot is – aki harmadik ciklusban vezeti a községet –, mégpedig az irodájában, ami nagy szó, hiszen a legkevesebb idejét pont ott tölti. Ha nem a falu ügyeit intézi a járási vagy a megyeszékhelyen, vagy éppen Pesten, Miskolcon, Debrecenben, akkor kint a faluban kell keresni. Az igazi élet ugyanis ott zajlik. A 2200 lelkes községben az önkormányzat majdnem 250 embert foglalkoztat. Ide tartoznak a közmunkások is, akik most 140-en vannak, de voltak idők, amikor a 200-at is meghaladta a számuk.

Ennyi közmunkás persze máshol is van, ebben nincs semmi érdekes, de mivel Dadán az önfenntartó falu modelljét követik, igazi értékteremtő munkát végeznek. E modellnek az a lényege, hogy megpróbálják előállítani helyben, ami egy falunak szükséges. A legfontosabb persze az élelem. Dada abban szerencsés helyzetben van, hogy saját földterülettel rendelkezik, ráadásul nem is kicsivel: rendszerváltáskor 110 hektár legelőt és 33 hektár szántót sikerült megszereznie a falunak. A legelőt a község állattartó gazdái használják, a szántóföldet pedig – kiegészítve tucatnyi kiskerttel – az önkormányzat. Zöldséget, krumplit, mákot termesztenek – azt, amit a saját, 400 adagos konyhájuk használ fel.

A községben nem sok emeletes épületet látni, a régi malom közéjük tartozik. A rendszerváltás után egy francia cég varrodája működött benne, jó ideje azonban már az önkormányzat tésztaüzeme. Egy tésztaüzem tömérdek tojást használ, nincs ez másként Dadán sem. Ha máshonnan szereznék be a tojást, aligha lenne nyereséges, nekik azonban saját tyúkfarmjuk van, mely ellátja az üzemet alapanyaggal.

– Nem akartunk mi tyúkfarmot, az élet hozta így! – mondta a polgármester. – Egy helyi vállalkozótól vettük át a farmot, s fokozatosan építettük ki. 600 tyúkkal kezdtük, ma már 4000 állatunk van. A tanulópénzt azonban nekünk is meg kellett fizetnünk. A nagybani tésztagyártás ugyanis kicsit bonyolultabb, mint gondolnánk. Ha édesanyánk meggyúrt egy levél tésztát, azt általában meg is ettük, ritkán szárítottuk ki. Nagy tételben viszont szárítani muszáj – erre bizony nem voltunk felkészülve. De kitanultuk a szakmát, ma már számítógépes rendszer vezényli ezt a folyamatot.

A tésztaüzem termékei máshová is eljutnak. Fotó: Kállai Márton

Tiszadada azon kevés falu közé tartozik, amelynek vezetői az új rendszerben egyszer sem vettek fel kölcsönt. Hitel és adósság nélkül gazdálkodtak végig. Ezt elismerve, kétszer is 44 millió forintos pluszforráshoz jutottak a kormánytól, amit igyekeztek okosan felhasználni. Mára gyakorlatilag az összes középületet felújították, napelemmel szerelték fel, fedett, korszerű piacot alakítottak ki, traktorokat vettek, aszfaltozógépet állítottak munkába, s közben a művelődésről sem feledkeznek meg. Ez nem kevés pénzbe kerül, de mindenre pályáznak, és legtöbbször nyernek is.

De ami az idegent talán a legjobban megfogja: az önkormányzati képviselők három évtizede egyetlen fillér pénzt se vesznek fel a munkájukért. A falu legendás első polgármestere, s egyben patikusa, dr. Gedeon Árpád idején alakult ki ez a rendszer, s ma is követik. Első hallásra nem tűnik nagy összegnek az így megspórolt pénz, de sok kicsi sokra megy, 30 évvel számolva bőven meghaladja az 50 milliót.

Az utóbbi 10-15 évben a közember előtt is egyre nyilvánvalóbb, hogy milyen nagy kincs a víz. Dada ezt tekintve is gazdag falu. A Holt-Tisza közvetlenül a falu mellett kanyarog, de az élő folyó is bejön majdnem a község közepébe. S ha ez nem lenne még elég: most folyik a falu régi vályogvető gödreiből születő közösségi halastó kialakítása. Ide is kellett némi furfang. A polgármester elmondása szerint épp akkor kezdték magasítani a Tisza-töltést, amikor ők tervbe vették a halastavat.

Az az ötlete támadt, hogy a gáthoz használják a leendő halastóból kikerülő földet. Meg is vizsgálták a föld minőségét, kiderült, hogy tökéletes a gátépítéshez. Fel is használták, s még fizettek is érte – az árnyas fák alatt csillogó vízben már amurok lobácsolnak. S ha elkészül a pályázati pénzből épülő kiszolgáló épület, ez lehet a falu majálisozó helyszíne.

A húsüzem és tyúkfarm felvevőpiaca a naponta négyszáz adagos konyha. Fotó: Kállai Márton

De ez még nem biztos, mert komoly vetélytársa az Élő-Tisza, melynek nagy, homokos strandja, gondozott parkerdeje ma is sokakat vonz. Ráadásul tavaly egy kis kikötőt is kapott, az idén pedig egy tágas kiszolgáló épület is készült, amely igényes tisztálkodó-, pihenő- és étkezőhelyiségeivel egyaránt kiszolgálja a vízről és a szárazföldről érkező turistákat.

A falu éppen félúton fekszik Nyíregyháza és Miskolc között, de Debrecen sincs messze, s egyre többen jönnek a fővárosból is házat venni a vizekben bővelkedő településre, hiszen autópályán, dugó nélkül, két óra alatt itt lehetnek. Jönnek horgászok, vadászok, strandolók, és persze festők is, mert a község jó ideje egy igen sikeres festőtábornak ad otthont. Igen ám, de kevés a szálláshely!

A változások ide is elértek. Az üdülősoron egy miskolci vállalkozó nemrég állított fel féltucatnyi vendégváró jurtát, a falu közepén, a futballpálya mellett pedig épp most újítottak fel egy régi parasztházat, amely falusi szálláshelyként működik majd. Belül is igényesen megújult – bármelyik első osztályú szállodával felveszi a versenyt.

Amit megtermelnek a földeken, annak egy részét el is fogyasztják. Fotó: Kállai Márton

A faluban csemegeboltot is üzemeltető háziasszonyunk, Balogh Sándorné Kati örömmel kalauzolt bennünket végig az új szárnnyal is megtoldott házban, ahol a kint tomboló hőség ellenére se volt több 20-22 foknál. Az alig 50 méterre lévő Holt-Tisza, a vastag falak gondoskodtak a kellemes hőmérsékletről.
Szemközt is van egy vendégház, melynek gazdája, Jánosi Béla a világ egyik legszerencsésebb embere. Legalábbis a horgászok szemében. Neki még az udvarról sem kell kimozdulnia, hogy a vízbe lógassa a horgot. A holtág 10 méternyire csillog a vendégházuktól, akár a teraszról is vígan horgászhat.

– Tegnap is fogtam hét pontyot! – mesélte, miközben a kerítés alatt ringatózó csónakok felé lépkedtünk.

– Hetet? – meredtem rá, hiszen öt év alatt nem fogtam összesen ennyit. – S mit csinált velük?

– Visszaengedtem.

– Tessék!?

– Elvihettem volna, hiszen nem látta senki, de méret alattiak voltak – nevetett. – Majd kifogjuk őket, ha megnőttek.

Béla barátunk közmunkásként a falu afféle kőműves ezermestere, akinek pont a horgászatra jut a legkevesebb ideje. Otthon három tehenet is tartanak, a tejet pedig feldolgozzák. A sajtokat meg a többi tejterméket a falu közepén lévő kicsike boltjukban a felesége árulja. Talán mondani se kell, nincsenek értékesítési gondjaik. Mert aki kóstolta már a saját ízesítésű füstölt meg natúr készítményeiket, azok messze elkerülik a bevásárlóközpontok tejespultjait.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.