Miközben a kórházakban egyre nagyobb az ápolóhiány, a mellettük szorgoskodó önkéntesek szerepe felértékelődik. Már azzal is sokat segítenek, ha egy pohár vizet adnak a magatehetetlen betegnek. Persze nem mindenki bírja az idősgondozás lelki terhét, aki viszont ezt választja, annak egy fáradt mosoly is erősítést adhat.

Önkéntes mosolygyűjtők

Beszűrődnek a délutáni napsugarak a folyosó hatalmas üvegablakain. Nyitva vannak a kórtermek ajtajai, az ágyakon idős emberek pihennek. Néhol infúziós állványok meredeznek a plafon felé, a kórházi asztalkán alma piroslik. Ütemes szuszogást hallani, időnként mintha a halk jajgatás is felerősödne.

A látogató ösztönösen elfordítja a fejét, hiszen mások fájdalmát idegenként „kilesni” nem illendő.

Úgy libben elénk a narancssárga köpenyes önkéntes, mintha a fellegekben járna. Látszik rajta, hogy szereti a küldetését. Mindjárt többet is megtudunk róla, de még mielőtt belevágna a történetébe, elöljáróban leszögezi: mosolygyűjtőnek tartja magát.

A legreménytelenebb helyzetekben is arra törekszik, hogy felvidítsa a kórházban fekvő betegeket. Egyszer egy madárcsontú, alig harminckilós néni magába révedbe feküdt az ágyon. A mosolygyűjtő a szolgálata befejeztével mindig beindítja a zenelejátszóját, felteszi a szivaccsal bélelt fülest, hadd dübörögjön a zene, míg hazaér. A néni láttán azonban visszahőkölt és besétált hozzá. Hirtelen ötlettől vezérelve lekapta a fejhallgatóját és az idős asszony füleire helyezte. Nem sokat kellett várnia az első mosolyra.

önkéntesség, kórház, idősgondozás,

Erdős Mariann csupa élet személyisége felvidítja a betegeket. Fotó: Németh András Péter

A magyar kórházakban egyre nagyobb az ápolóhiány. Ennek ismeretében az utóbbi időben jócskán felértékelődött az önkéntesek szerepe – akik kizárólag szaktudást nem igénylő ápolási tennivalókat láthatnak el –, szinte nincs olyan intézmény, ahol ne fogadnák őket szívesen. Sőt néhol nem csak betegágy melletti feladatokat végeztetnek el velük, hanem az adminisztrációban, a betegirányításban vagy a kórház kápolnájában is számítanak rájuk.

Munkájukat a csaknem két évtizede tevékenykedő Magyar Kórházi Önkéntesek Alapítvány fogja össze, 100-120 tagjuk van. Tizennyolc év felettieket várnak segítőnek, felső korhatár nincs, legidősebb önkéntesük 84 esztendős. – Az önkéntesség – ezen belül pedig a speciálisnak mondható kórházi önkéntesség – megítélése sokat javult az utóbbi években.

Egyre több a jelentkező, bár a mai felgyorsult világban néha nehézségekbe ütközik a heti rendszeresség betartása, amit a kórházak és mi is kérünk a hozzánk belépőktől – árulja el Jani Erzsébet, az alapítvány vezetője.

– A kórházi környezet nem könnyű terep. Szinte mindenkinél más a motiváció. Sokakat a hozzátartozójuk meglátogatása, esetleg saját kórházi tapasztalatuk indított el ezen az úton. Istápolták a szobatársaikat, vagy nekik adott valaki egy pohár vizet, szólt hozzájuk egy jó szót.

Apróságok ezek, mégis sokszor nagy segítségnek bizonyulnak. Akad olyan önkéntesünk is, aki elmondása szerint azért csatlakozott hozzánk, mert annyi jót kapott az élettől, a szüleitől, hogy szeretné azt valamilyen módon visszaadni.

Térjünk vissza a mosolygyűjtő önkénteshez. Budapesten, a Szent Margit Kórház Krónikus Belgyógyászati Osztályán nem csak a hivatására, hanem önmagára is rátalált Erdős Marianna, akit az 1981-ben készült Bűn című televíziós dokumentumfilm-sorozatból, illetve a későbbiekben a Jancsó Miklós–Hernádi Gyula-féle kecskeméti színházból ismerhetünk.

Ötvennyolc évesen sem hazudtolja meg önmagát – elég csak a rózsaszínűre festett hajára nézni –, amúgy pedig sosem rejti véka alá a véleményét, mindig és minden helyzetben őszinte és szókimondó.

– Az interneten kerestek kórházi önkénteseket – kezdi történetét Marianna. – Tartozni akartam vég re valahová, s valami azt súgta, ez lesz az! Ugyanis évekig kerestem munkát, de mindenhol azt vágták a fejemhez, hogy idős, képzetlen, alkalmatlan vagyok. Elhatároztam: akkor ingyen fogok segíteni másokon!

Szeretem az embereket, imádok beszélni, és itt épp erre van szükségük az idős betegeknek. Hamar elfogadtak, megszerettek. Csodálatos érzés, ha valaki tudja magáról, hogy számítanak rá. A betegek fáradt mosolya biztatást ad a továbbiakhoz, megerősíti a hitemet, az önbecsülésemet.

Ez a szolgálat – mert annak tartom – terápiának sem utolsó. Én elég őrült vagyok, kalandvágyból sok mindent kipróbáltam már. Most célba értem.

önkétesség, kórház, beteggondozás,

Idős betegek a kórházban. Fotó: Németh András Péter

Mariannát nemcsak a betegek kedvelték meg, hanem az osztályon dolgozó orvosok és ápolók is. Néhány hónap elteltével felajánlották neki, hogy főállásban foglalkoztatnák. Végül úgy döntött, hogy „kettéosztja” magát: segédnővéri státuszban havi hatvan órában dolgozik ott, és önkéntesként is hetente folytatja munkáját.

Számára fontos a szabadság, így kedvére szárnyalhat tovább, a megjelenése csak abban különbözik, hogy önkéntesként narancssárga, segédnővérként fehér köpenyt vesz magára.

– Nálunk régi hagyománya van az önkéntességnek, de őszintén szólva, eddig kevesen tudtak itt gyökeret verni – nyilatkozza lapunknak dr. Majercsik Eszter, a Szent Margit Kórház Krónikus Belgyógyászati Osztályának vezető főorvosa.

– A mi munkánk a betegápolásról szól, fizikailag és lelkileg is megterhelő. Nem lehet rajta csodálkozni, ha a nővérek hosszabb idő után belefáradnak, türelmetlenné válnak. Az önkéntesek sok terhet levesznek a vállukról. A főorvos asszonnyal folytatott beszélgetésünk során fény derült a legégetőbb kérdésre: az átlagéletkor emelkedésével egyre több betegség jelenik meg az idősödő embereknél, a kórházaknak pedig „kezelniük” kell ezt a problémahalmazt.

önkéntes, kórház, beteggondozás,

Dr. Majercsik Eszter főorvos asszony, Szent Margit Kórház. Fotó: Németh András Péter

A krónikus belgyógyászati osztályon lényegében időstámogatás zajlik, ami még nagyobb terhet ró az egészségügyi dolgozókra. Aki pedig elhagyhatja a kórházat, számára a szociális gondozás lesz nehezen megoldható, sokszor hónapokig kell várniuk szabad kapacitásra. Ha ezeket tartjuk szem előtt, az önkéntesek szerepe még inkább felértékelődik.

Tíz-tizenöt jelentkezőt már holnap tudnának fogadni a Szent Margit Kórházban. A Magyar Kórházi Önkéntesek Alapítvány a fővárosban tizenkilenc helyszínen van jelen, és bár újabb egészségügyi intézmények is jelezték csatlakozási szándékukat, pillanatnyilag nem tervezik a bővítést. A kórházakon kívül segítenek a mozgássérültek rehabilitációs központjában, a rákospalotai szeretetotthonban és egy főváros környéki anyaotthonban is.

– Eleinte kis betegekhez jártam a budapesti II. Számú Gyermekgyógyászati Klinikára, majd átkértem magam a Marczibányi téri Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központjába, ahol kerekes székes középiskolás fiatalokkal foglalkozom, délutánonként együtt tanulunk – meséli a budapesti Bakosné Csire Katalin.

önkéntesek, kórház, idősgondozás,

Bakosné Csire Katalin, önkéntes. Fotó: Németh András Péter

– Fontos számomra a kötődés, hogy mindig ugyanazokkal lehessek. Az évek során a lányok szinte a családtagjaimmá váltak, ragaszkodnak hozzám és én is hozzájuk. Erős köztünk az érzelmi kapocs. Ezt persze nem adták olcsón!

Kezdetben tapasztaltam némi távolságtartást, de mára elsimultak a hullámok. Sokan tudják a környezetemben, hogy önkénteskedem, és úgy veszem észre, tisztelnek is érte. Ha valamiért nem csinálhatnám tovább, óriási űr keletkezne a lelkemben.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.