Pipások paradicsoma

Magyarország egyetlen pipa­gyá­rosa soha nem cigarettázott és pipára sem gyújtott harminchat éves koráig. Amikor a tulajdonába került nagyapja pipakészítő üzeme, hamar felismerte: amennyiben ő maga is pipás lenne, a kuncsaftjai hitelesebbnek tartanák a tanácsait. Szerinte a dohányzáshoz legmegfelelőbb eszköz kiválasztásában nem feltétlenül annak anyaga vagy formája, hanem használójának személyisége, testfelépítése, ízlése számít.

Amennyiben valaki süteményben az édeset szereti, pipadohányban is az ízesítettet fogja választani, ha pedig nincs odáig az ilyen-olyan zamatokért, akkor a natúr dohány mellett dönt. Ebben a kérdésben a pipafej színezése kiváló támpontot ad: a világosabbat vaní­liás, a vöröses árnyalatút gyümölcsös, a feketét nyers virginia dohánnyal kell megtömni.

Tehát legjobb annyi pipát tartani, ahányfajta pipadohányt szív az ember. De minimum háromnak lennie kell, mert egyet csak egyszer tanácsos használni na­­ponta, pihentetni kell a 380 Celsius fokos kitettség miatt.

Mindezeket Szabó Balázs, a nagykőrösi Szabó Pipagyár Kft. vezetője meséli, majd megmutatja a pipatóriumát, ami kéttucat darabból áll. Amúgy van miből választania, hiszen üzemében hatvanötféle pipa készül hazai és külföldi forgalmazásra. Esténként szokott rágyújtani, ez begyakorlott szertartás már. A lassúsági pipaszívók közé tartozik, a kéklő füst eregetése közben szereti átgondolni a nap történéseit.

Pipás Pista, az „átokházi hóhér”

A magyar kriminalisztika egyik rejtélyes alakja, Rieger Pálné Fődi Erzsébet az 1920-as években férfiruhában járta a Szeged környéki tanyavilágot. Hogy még jobban álcázza magát, időnként pipára gyújtott és pöfékelt. Valójában bérgyilkos volt, hiszen „megrendelésre” tette el láb alól az asszonytársainak nem tetsző férjeiket. Bár 1933-ban halálra ítélték, mégsem akasztották fel, börtönben halt meg 1940-ben. Az „átokházi hóhérról” kiállítást rendeztek, könyv, rádiójáték, szobor, festmény, zeneszám őrzi az alakját.

Nagykőrös mindig is híres volt a pipagyártásról, azt viszont kevesen tudják, hogy a hajdani mezővárosban már a harmadik generáció foglalkozik ezzel a különleges mesterséggel. Az iroda falán látható megsárgult iparengedélyt 1930. július 26-i dátummal állították ki Szabó Balázs számára, akinek fia és unokája is ugyanezt a keresztnevet kapta.

A polgári családból származó nagyapa faesztergályosnak tanult, a szakma alapjait az osztrák Weiss és Fia cégnél sajátította el. Kőrösön ő honosította meg a pipagyártást. Konkurenciája is akadt: Papp, Szatmári és Villám műhelye – az államosításkor azonban őket „összeterelték” egy üzembe. Szabó Balázs már nem fért be közéjük, bedolgozó lett, így otthon tudta folytatni a munkát, mígnem önállósította magát.

A hetvenes évektől a fia is besegített, majd az alapító halála után ő irányította tovább a munkát. Végül a legifjabb Szabó vette át a stafétabotot, amikor a privatizáció során, 1993-ban visszavásárolták a családi tulajdont. Volt rálátása a pipagyártásra, hiszen hatéves kora óta bejárt a nagyapja műhelyébe. Rajta kívül a felesége és közgazdász végzettségű lánya is „pipás” lett: főként az értékesítésből veszik ki a részüket, évente több tízezer darabot adnak el.

Pap ihlette nyelvtörő. „Az ibafai papnak fapipája van, tehát az ibafai papi pipa papi fapipa” – szól a mondóka, amit a 230 lelkes Baranya megyei zsákfaluban, Ibafán 1864–1905 között szolgáló Hangai Nándor plébános ihletett. Addig füstölt barátja, Roboz István újságíró orra alá, mígnem az nyelvtörő formájában megemlékezett róla. A településen 1968 óta pipatörténeti kiállításon látható a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteménye, köztük egy 1849-es alföldi pipa, valamint Deák Ferenc és Károlyi Mihály csibukja.

– Hogy mi változott az évtizedek során? – kérdez vissza Szabó Balázs, aki a Magyar Pipaszövetség alelnökeként is sokat tesz a hazai pipás hagyományok ápolásáért. – Fel kellett ismerni, hogy önmagában nem elég, ha kifogástalan minőségben gyártjuk a különféle pipákat. Más utakat is érdemes keresni, így kiépítettük a nemzetközi kapcsolatainkat, ma már cseh és német partnerekkel dolgozunk együtt. Fejlesztésekre, újításokra is szükség volt, például átalakult a pipafej formája, vastagabb lett a szár, más anyagból készül a szopóka.

Benézünk az üzembe, a főnök lépésről lépésre elmagyarázza a pipakészítés menetét. Nem tűnik egyszerűnek, de minden gépesítve van – s ahogy elnézzük az asszonyokat, tényleg gyerekjáték számukra az egész. Szabó Balázs végezetül elárulja, hogy mindig is kihívásnak tekintette ezt a mesterséget. Nagyapja és édesapja nyomdokaiba lépve bizonyítani akarja, hogy ő is képes a családi manufaktúra életben tartására.

A hagyomány csak lehetőség, a tartalom és forma rajta múlik. A gyártulajdonos így köszön el: „A pipakészítés rabja vagyok, nemcsak a munkám, hanem a szenvedélyem is. Nélküle el sem tudom képzelni az életemet!”