Piroska és a juhászok

Puszta, csikós, gulyás – néhány szó, amelyet a Magyarországra látogatók biztosan megtanulnak, hiszen az egyik legfőbb nemzeti vonzerőnk évszázadok óta a Hortobágy romantikája. És aki manapság arrafelé járva betér egy csárdába, előbb-utóbb találkozik a múlttal, amely jelen is, és valóságos esszencia a túldigitalizált világban. Ezért felbecsülhetetlen érték, sőt egyre nagyobb.

Lakóhelyem2023. 01. 30. hétfő2023. 01. 30.
Piroska és a juhászok

Szürke minden a horizonton alul, és azon felül is. Az egykori alföldi sóút, a 33-as főút fénylik az esőtől, magasra veri a vizet minden autó, a lámpafényeket tompító ködben az útjelző karókat sem látni, a sötétszürke, végtelenből úszó esőfelhők pedig nagy szomorúságot okoznak az utazónak. Hasonló lehet az északi földteke téli tengerein is a horizont alatti és feletti szürkeség, lám, ott mennyi hasznot hoz egy-egy világítótorony. Hogy ez nem csak nekem jut eszembe, bizonyság, hogy 1935-ben a hortobágyi csárdától fél kilométernyire artézi kutat fúrtak, amely 180 méter mélységből a vízzel együtt gázt hozott a felszínre. A feltörő gázt meggyújtották, és az messze világító lánggal égett a pusztában, pompás látványt nyújtva a csárda vendégeinek. Németh Nándor, a hortobágyi csárda akkori bérlője azzal a tervvel foglalkozott, hogy világítótornyot építtet, amelynek fénye jókora távolságban bevilágítaná a Hortobágyot.

Nem lett világítótorony, de lett helyette minden más.

„Azt gondolom, hogy hazánk egyetlen pontjának sincs olyan világhíre, mint a hortobágyi pusztának. Hiába igyekezünk véka alá rejteni, az angol felkeresi, és mi ahelyett, hogy elővarázsolnánk, amit látni óhajt, éppen eltakarjuk előle, vagy pedig diadalmasan mutatjuk a kultúra vívmányait (artézi kút, postahivatal, telefon a Hortobágyon stb.), s azon meg mi csodálkozunk, ezeknek az nem imponál. Olyan híreket olvastam a lapokban, hogy a Hortobágyon egy nagy szállót akarnak csinálni, hogy a külföldi idegen jobban forogjon a Hortobágyon. Nagy kár volna. Az a tömérdek pénz, amibe egy nagy szálló kerülne, jobb volna más, okosabb célra. Az angolnak nem imponál a hortobágyi szálló. Hisz ha több milliárdot is öl bele a város, az a szálló az angolnak csak egy angliai Mucsát juttat az eszébe, már akkor inkább maradjon meg a hortobágyi csárda, ez jobban imponál. De egyáltalán nem is kell szálló.

A Hortobágy, anno... Fotó: Fortepan, 1908, Magyar Földrajzi Múzeum, Erdélyi Mór cége

Az angol reggel kimegy a vonaton, délután visszamegy Debrecenbe, s a Bikában nyugodtan alhatik. Más, ha ő meg akarja kóstolni a Hortobágyot, s több napot áldoz rá, akkor gondoskodnunk kell arról, hogy új impressziókkal menjen haza, és megemlegesse vagy legalább megtalálja azt, amit keresett” – írta 1927-ben a Debreczeni Szemle egyik tollforgatója.

Megjegyezte még azt is: „Minden hortobágyi pásztor kifogástalan régi pásztorviseletben járjon. A város adja a kész előírásos ruhát, s a pásztor bérébe betudja. Minden pusztán lakó egyéb alkalmazottnak (csősz, útkaparó stb.) szintén pásztor-, hajdú- vagy valamilyen magyaros viseletben kell járni, hogy a puszták képét ne zavarják holmi cúgos cipős, keménykalapos, pantallós kultúrember-paródiák. Lószerszám, jármű mind népies, magyaros legyen. Gond legyen arra, hogy a pásztorépítmények, s általában minden épület stílszerű legyen. Lehet szegényes, primitív, de a régiség patinája legyen rajta.”

Hát kérem, meglett.

A kóró megmondja

A Kaparó csárda a nagyiváni leágazásnál az útkaparó háza volt valaha a harmincas években, amikor a 33-as utat kirakták gránitkockákkal. A résekbe homokot szórt az útkaparó, hogy az út simább legyen. Amikor divatba jött az aszfalt, a szerencsétlen flótás munkanélküli lett. Nem feledvén a múltat, az épületben Kaparó néven csárdát nyitott 1979-ben az új tulajdonos, a Tiszafüred és Vidéke Áfész. Elsőként a „bőrmellényes” Kovács Jani, majd Virágh Pál, a halála után pedig a lánya működtette. Fenyves József személyében megismerem a mostani tulajdonost. Vékony, szikár ember, mély hangja búg az évszázados falak között. Kereskedelmet tanult Debrecenben, s ’84-től szülőhelyén, Létavértesen kocsmáros, majd Hajdúszoboszló mellett a Nádas csárdában dolgozott. Aztán Debrecenben a KGST-piacon pecsenyesütő, majd 22 évet húzott le a betyárlegendájáról híres Látóképi csárdában. Aztán 2007-ben meghallotta, hogy eladó az egykori Kaparó csárda romos épülete. Két és félév kellett, míg az öt örökössel kiegyezett, s újabb évek, míg odaköltözve helyre nem hozta a csárdát. Tavaly volt a tizedik évfordulója annak, hogy már itt méri az ételt és az italt.

Fenyves József álma teljesült, amikor csárdát nyitott. Nem mindig a pénz az árucsere alapja. Fotó: Varga Attila

Amíg az egyik áruszállító számláját átveszi, szétnézek a falnak döntött, mennyezetről lógó, sarokba állított ezernyi tárgy között. A szekérkerékből készült csillárokról kolompok és Sokol rádiók fityegnek, de van itt kosfej, rokka, kakasos kancsó, kampósbot és csikóbőrös kulacs is tucatjával.

– Tíz évig zárva volt, elhagyták törzsvendégei, ezért nem volt könnyű az újraindítás. Azt mondták akkor az okosok, hogy a turistabuszokkal vegyem fel a kapcsolatot, de higgye el, az ma már csak a grátisz. A törzskör számít itt, a Tiszafüreden, Tiszacsegén, Nagyhegyesen, Balmazújvárosban, Egerben, Debrecenben élő ember, aki átutazóban bejön ide étkezni. Oda-vissza viszonyok léteznek. Ha valaki megvesz a Balatonnál egy nyaralót, minket ismerve egy csíkos szatyorral állít be, amelyben az előző tulajdonos által összegyűjtött és mára feleslegesnek gondolt népi, pusztai eszközök kerülnek: mángorló, kulacs, ostor, s itt hagyja hasznosításra. Valamelyik nap egy család étkezett, s kiderült, hogy a tiszacsegei gyermek Balmazújvárosban citerázik. Eljátszotta nekem a vizsgamunkáját, ezért nekiadtam egy százéves citerát... Szeptemberben ünnepeltük a tízéves nyitást. Jöttek a környékről lovasok, pásztorok, népzenészek. A pásztorok slambucot főztek bográcsban forgatva harminckétszer, a karca­giak birkát hoztak, volt még töltött káposzta, s többféle pörkölt is. Igazi pásztorgúnyás népünnepély volt itt budapesti tárogatósokkal, Makóról hozott, iszonyúan ízletes házi rétessel. Ennek a nótaénekesnőnek olyan szép hangja volt, hogy le a kalappal – kocogtat meg a körmével egy fiókmélyről előkotort fényképet.

– Lóháton jön még fogyasztó?

– Ó, hogyne! Ide subában, szűrben is bejön a pásztorember. Néz is nagyot az a vendég, aki a mobiltelefonját nyomogatja, netán a nem létező wifit keresi. Ez egy csipet a múltból, a jelen valóságával. Világok találkozása. Előfordult, hogy hozzám lépett egy hölgy, és azt mondta: Józsi, nagyon szeretjük a csárdát. Jók az ételek, kitűnő a hangulat, de pókháló van a két ablak között.

Morfondírozik Józsi, a csárdatulajdonos.

– Azt mondják, a Hortobágy a szabadság szimbóluma, a nagy semmi. Na, ez nem a nagy semmi! Ez a minden! Amikor május közepén megérkezik a gyurgyalag, olyan nemzetközi fotóshad jön, hogy na. És augusztus 20-a után sincs vége az életnek, akkor jön például a pásztorkutyás világbajnokság, a szürkebarátok találkozója, a nyitott istállók, csillaghullások napja, a mocsárnézés, a behajtási ünnep, a darufesztivál. Igaz a régi mondás, állítólag Hortobágy falu tanácselnöke mondta: „Nem kell nekünk sehová se mennünk, hiszen a világból mindenki idejön.„

Épp odalép a konyhába vezető lengőajtóhoz, s mondja, hogy „egy finom májgaluskát csináljatok már, csajok, legyetek szívesek”, amikor beront egy megtermett, báránybőr bekecses alak, és végigcsörtet egészen a pultig. Ostor nincs nála, de idővel villan a kezében a kis pohár. Valami üzleti ügyük is van, színes hasú bankók is előkerülnek. Az én életem is olyan, mint ez – mondja, ahogy az asztalra csap belőlük egyet.

– Milyen?

– Rongyos.

Kívül szürke, belül színes és szívélyes. A pásztorok is látogatják. Fotó: Varga Attila

Elhangzik még a diskurzusban, hogy törökméz, fele cukor, fele méz, meg hogy miután egy hét alatt meg­evett négy szál szamárkolbászt, puliszkát főzött magának ma ebédre, de a csárdás Józsi szerint nem való az semmire. Odalépve faggatom a pásztorfélét.

– Az úrnak vannak lovai?

– Juhász vagyok, csak egy lovam van, amivel behúzom a körbálát a juhok közé.

– Az apja is juhász volt?

– A dédnagyapám Arhangelszkben volt hadifogoly, s 1919 októberében jött haza, de ő már Oroszországban is juhászkodott. Onnantól vagyunk mindeníziglen juhászok. Én hétéves korom óta csinálom ezt. Makóról tizenkét éve szerződtem ide. Egykor a birkák kerülgették a túzokokat, annyi volt belőlük, de ma már kifut ez a világ. Az öregeket kellene igazán felkeresnie. Ők még értenek a lóheréléshez, ismerik az időjárás árulkodó jeleit: a darvak mozgását, a csillagképek állását, a nagyon pirosan lemenő nap üzenetét, s azt is, hogy a szamárkóró milyen telet jósol.

– Micsoda? Az egy növény.

– Ha végig ki van virágozva, akkor nagyon hideg és hosszú tél lesz.

– És most végig ki van?

– Nincs. Csak a bojtja.

Telefonért nyúl. Le a buggyos gatya mély zsebibe, a csizmaszár fölé. Rövidesen érkezik egy ember a tanyájára az egyetlen lovának a patáját körmölni, azaz kitisztítani, megreszelni.

– Tudja, hogy mi ez a Hortobágy? Az ősiségünk maradéka. Mákszemnyi dolog, de ha nem vigyáznak rá, ez is el fog veszni. A villanypásztor és a vaskarám divatja meg fogja ölni.

Lehajtom fejem, szinte a cigánypecsenyére púpozott hagyma tetejéig. Aztán azt kérdi, föl teccik állni az asztaltól a kedvemért egy pillanatra? Ajjaj, mit véthettem! Elvörösödik a fejem, se bicskám, se kampósbotos verekedésben való jártasságom.

Jójárt Ferenc a csárda elé invitál – egyébként ő az az ember, aki a tízéves évfordulóra háromszáz rétest hozott Makóról –, s elmagyarázza, merre található a piros tetős tanyája. Ugyanis ha egyszer bemennék hozzá, adna nekem egy szál szamárkolbászt csak úgy, ajándékba.

A húst és a hagymát sem sajnálják. Fotó: Varga Attila

Madarak paradicsoma

Nagy költőink, íróink, képzőművészeink szerepe a Hortobágy „felfedezésében” nagyon jelentős. A '30-as évekből származó első útikönyv így mutatja be a pusztát az idegeneknek: „A Hortobágy Európa leglaposabb síksága. A ráboruló ég viszont véget nem érő. Ég és föld egyszerre, egy pillantásban összefogva oly változatos, festői, s ugyanakkor rettenetes, mint a havas Alpok. Napközben sivár, majdnem kihalt, de a születő hajnal idején tele van rejtelmes és zajos élettel...”

Debrecen-Józsán egy kispiacos bevásárlóközpont alsó szinti kávézójában találkozom Világosi Jánossal. Az agrármérnök végzettségű szakember 1980-tól a Hortobágyi Nemzeti Park kulturális felügyelője, majd idegenforgalmi osztályvezetője volt. Közben 1991-től madármegfigyelő csoportok kalauza is, ma már nyugdíjasként ezzel foglalkozik a vállalkozása.

– Az 1950-es években a német filmgyártás egyik nagy sikerű filmje, az „Ich denke oft an Piroschka”, azaz a Gyakran gondolok Piroskára hihetetlenül nagy reklámot csinált a magyar pusztának. A film hatására mozinézők millióiban fogalmazódott meg a vágy, hogy személyesen éljék át az igazi pusztai romantikát.

– Szervezetten hozták Európából a Hortobágyra a festőket, fényképészeket alkotótáborokba, hogy művei­ken vigyék hírünket. Igaz az, hogy még az Orient expresszt is a pusztára „invitálták”?

– A '80-as évtized jelentős turisztikai sikere volt, hogy a híres Orient expressz is megállt a Hortobágyon. Kungyörgy mellett a nyílt pályán állt meg, ahol csikósok és szekerek fogadták a vendégeket. Miután a csikósok „elraboltak” néhány hölgyet a vonatról, a többi vendég szekerekre szállt, és nagyszabású lovas­prog­ramot láthatott, közben a hölgyek is megkerültek. Az egész program a Hortobágyi csárdában fejeződött be. Megjegyzem, a „Piroska” film által generált nagy érdeklődés is az 1980-as évek elejére érett be, amikor Magyarország megnyitotta határait a tömegturizmus előtt. A német nyelvterület országaiból özönlöttek a turisták a Hortobágyra.

Laci juhász patkót igazít, míg Jójárt Ferenc juhász a lovát csitítja. Fotó: Varga Attila

Világosi János szerint az Ohati-erdő mint a kékvércsék erdeje került be a köztudatba, az őszi daruvonulás pedig egyre látványosabb. A madármegfigyelés népszerű hobbi, Nagy-Britanniában több mint egymillió, Németországban négyszázezer, Svájcban hatvanezer madárbarát van. Az áprilistól októberig tartó szezonban a terepen töltött 4-5 napos intenzív madármegfigyelés során 145-160 madárfajt figyelhetnek meg nálunk. A madármegfigyelő turizmus keretében is sikerült jelentős forgalmat elérni. Ma már összességében 250 ezer turista keresi fel évente a Hortobágyot, észrevehetően megnőtt az ide érkező japán, amerikai és skandináv vendégek száma is.

Világosi János a turizmus sok évtizedes szervezője. Fotó: Varga Attila

Idén ünnepli 50. évfordulóját a hortobágyi nemzeti park

A Hortobágyi Nemzeti Park eredetileg mintegy 52 ezer hektáros területen jött létre, és az elmúlt 50 évben csaknem 82 ezer hektárra bővült. Egész területe bioszféra-rezervátum, az UNESCO-világörökség része. Olyan kiemelt élőhely-helyreállítások valósultak meg, mint a Kunkápolnási-mocsár, az Egyek-Pusztakócsi mocsarak, illetve a zámi mocsár rekonstrukciója. Ezenfelül sor került különböző szikes puszták, mocsarak, illetve gyepterületek rehabilitációjára is. A madarak védelmének érdekében megtörtént a szabadvezetékek kiváltása és megszüntetése a nemzeti park területén. A természeti és kulturális örökségünk megőrzése mellett a bemutatás is kiemelt cél. A nagy állatlétszámú gulyákat és nyájakat legeltető pásztorok hagyományos tudása és szokásai ma is a Hortobágy legfőbb értékei közé tartoznak, az idei évben több, turizmust serkentő fejlesztést adnak át.

Lópatareszelésen

Autómmal a sáros földön kacsázva egy füves területen állok meg. Jobbra a piros tetős tanya, balra egy „seggen ülő hodály”, azaz földig érő náddal fedett tetőszerkezet, mely nyáron hűvös, árnyékos hely a jószágnak, télen pedig meleg szállás. Onnan vezetik ki Tündért, a lovat. Feri bátyám az állat nyakát simogatja, miközben a fülébe suttogja „neked is kényelmesebb lesz, hidd el, tűrjél”, Laci juhász pedig egy késsel jó kis darabokat kanyarít ki a jobb hátsó patájából, néhány kavicsot is eltávolít, egy harapófogóval lecsettintgeti a peremét, majd egy reszelővel simító mozdulatokat tesz.

– Egy öreg kovács ápolta a lovaimat, de az egyik egyszer megrúgta. Legközelebb mentem hozzá, hosszasan gondolkodott, majd a kezembe nyomott néhány szerszámot, s azt mondta, meg tudod te azt csinálni. Ez harmincvalahány éve volt, s attól kezdve én csinálom, és segítek másoknak is. Az a titka, ne érezze a ló, hogy félsz tőle.

Se cúgos cipőm, se keménykalapom, és pantallós kultúrember-paródia sem akarok lenni. Csak kíván­csian és egyre éhesebben szagolgatom a kettőbe hajtott, méteres szamárkolbászt.

Megint esik. Az útról nézve, és csak az útról nézve szürke minden, de a ránk boruló ég véget nem érő.

Ezek is érdekelhetnek