Kivételesen gazdag néprajztudományi pályát futott be, a tanyavilág históriájáról, a gazdálkodó emberek életmódjáról szépirodalmi igényességgel írott könyvei alapműnek számítanak. Kisgyerekként kezdte felfedezni a vásárhelyi puszták csodáit, szeme előtt zajlott le a hagyományos paraszti társadalom tönkretétele is.

Tanyákon talált csodák

– Hogyhogy nem tanyán lakik?
– Így alakult az életem. De a tanyához kisgyerekkorom óta eltéphetetlen kötelék fűz. Anyai ági felmenőim a kopáncsi tanyavilágban éltek egy nyolckataszteri holdas birtokon. Szerettem náluk lenni, alig vártam a nyári vakációt, hogy mehessek hozzájuk. Minden érdekelt, amit ott láttam. Közel volt a Kökénydomb, de akkor még nem tudtam, hogy ott világhírű, neolit kori leleteket rejt a föld. Szinte a szemem előtt zajlott le a paraszti életforma változása, a szívbemarkoló történetek, a tragédiába torkolló emberi sorsok mély hatással voltak rám. Akkor úgy éreztem, el kell mennem innen.

Sorra hagyták el az emberek a tanyákat, az enyészet vette át az épületeket, miközben szaporodtak a termelőszövetkezetek. Elkezdődött az értékek eltűnése, és ezt a folyamatot már nem lehetett megállítani. Az érettségi után szerettem volna továbbtanulni, csakhogy a nevem mellett ott virított egy E betű, vagyis besoroltak az egyéb társadalmi kategóriások közé, azokat pedig sehová sem vették fel. Akkoriban alakult Óbudán egy egészségügyi szakiskola, oda sikerült bekerülnöm. Ahogy az első év végeztével hazajöttem Vásárhelyre, rádöbbentem, mennyire hiányzik a szűkebb pátriám.

– Újra nekivágott a pusztaságnak?
– Méghozzá gyalogosan! Később akadt a ház körül egy rossz állapotban lévő bicikli, amit apámmal addig javítgattunk, mígnem elindulhattam vele. Sokszor veszélyes volt megközelíteni a tanyákat, ugyanis a szabadon tartott kutyák rám támadtak, én meg csak azon imádkoztam, inkább engem harapjanak meg, mint hogy a bicikligumiban tegyenek kárt. Visszafelé jövet már nem vicsorogtak, szimatuk alapján emlékeztek rám, hozzájuk tartozónak érzékeltek. Az a por, az a légkör, ami engem is körülvett, már ismerős volt nekik. Mit mondjak, megkönnyebbültem.

– Hogyan ismerkedett meg az ott élő emberekkel?
– A kopáncsi tanyavilágot és lakóit már korábbról ismertem. Így hát egy idő után tágítanom kellett a kört. Orosháza irányába indultam felfedezőútra, és egyszer csak elém tárult a nagy vásárhelyi puszta. Ezt a területet kiterjedése és gyönge minőségű szikes földje miatt nehezen tudták betagosítani. A tanyák sokkal szétszórtabbak voltak, mint máshol, ami számomra újabb ismereteket tartogatott.

– Fel tudja idézni azt a pillanatot, amikor végérvényesen eldőlt, hogy a tanyakutatás lesz a missziója?
– Az emberi sorskérdések izgattak. Ahány ember, annyi karakter volt. Valamennyi találkozásom emlékét őrzöm a szívemben. Egyszer messziről felfigyeltem egy különleges tanyaépületre, s elhatároztam, hogy még mielőtt lebontanák, aprólékos rajzot készítek róla, és minden lényeges adatot följegyzek. A tulajdonos gyanakodva méregetett, azt gondolta, valami agitátor lehetek, aki majd javasolja elkobozni a házát. Közben beszélgetésbe elegyedtünk. Egy jóindulatú parasztember lelke szállt felém… Egyszerű, őszinte, bizalmas monológot hallottam. Ez alapozta meg a Parasztvallomások című kötetemet. Nem lehetett kétséges, ha ilyen pillanatokat kaphatok ajándékba, akkor ezt folytatnom kell.

– Volt ehhez titkos receptje?
– A bennem lévő érzelem. Nem feltétlenül fordult elő az adatközlőkkel, hogy egy idegen kedves szavakkal, barátságos mosollyal fordul feléjük. És ha már a bizalmukba fogadtak, olyan történeteket meséltek el, melyeket a feleségük előtt is eltitkoltak. Nőügyeket vagy kocsmázást. Feltárult előttem az életmódjuk, a lelkiviláguk, amelyek túlmutattak az egyes egyéneken, és általánosíthatóvá vált a puszták népére. Noha egyformán beszélték el a szokásaikat, mégis benne volt mindegyik történetmesélőben a csak rá jellemző érzékenység.

– Magnóra vette a vallomásokat?
– Nem, jegyzeteltem. Legközelebb megmutattam nekik a spirálfüzetbe letisztázott szöveget, és egy szót nem változtattak rajta. Sőt, inkább újabb és újabb részlettel egészítették ki, ami időközben eszükbe jutott. Kézről kézre adtak. Várták, hogy mikor jön már a „Tanyás Szenti”, mert így hívtak. Nagyon időigényes dolog a terepmunka vagy a levéltári kutatás, és mivel állásban dolgoztam az egészségügyben, csak a szabadidőmben tudtam vele foglalkozni. Lemondtam a sportolásról, nem jártam színházba, és bizony a családom is érezte a hiányomat. Szerencsés vagyok, hogy a feleségem, ha ideje engedte, segített az adatok feldolgozásában, és nyugodt hátteret teremtett a kutatói-írói tevékenységemhez.

Szenti Tibor portréja. Fotó: Németh András Péter

– Mindjárt az első, az 1979-ben megjelenő A tanya című könyve nagy vihart kavart…
– Más szelek fújtak akkor. A megyei pártbizottságon őrjöngtek, hogy a kommunista vívmányok méltatása helyett bátorkodtam az igazat megírni, a Tiszatáj és a Csongrád Megyei Hírlap politikai támadást indított ellenem. A pesti kiadónál számítottak erre. A lektorom javasolta, küldjek egy dedikált példányt a barátjának, a mezőgazdasági miniszternek, akitől egy héten belül gratuláló és köszönő levelet kaptam. A helyi szirénhangok akkor csöndesedtek el, amikor több jelentős újságban írtak méltatást a könyvemről. Később nem volt ilyen problémám, a szakmai kánon csak legyintett, ha a munkásságom került szóba. Nem érdekelt! Mindig is a saját utamat jártam.

– Csak Hódmezővásárhelyen tud­ta elképzelni az életét?
– Igen. Kisiparos szüleim igen nyomorúságos körülmények között éltek, segítenem kellett őket. Nekem sem volt könnyű. Amikor megnősültem, lakásról még csak nem is álmodozhattunk. Édesapám legidősebb bátyja fogadott be bennünket az udvaron lévő picike nyári konyhájába. Középen volt egy óriási asztal, amit egyebek közt tarhonyakészítéskor használtak, nekünk pedig az lett az életterünk. Egyik végén mózeskosárban ordított a kisgyerek, én középen egy rozoga táskaírógépen pötyögtem, feleségem pedig a másik végén készítette az ennivalót. Ilyen körülmények között írtam A tanya című könyvemet. De nem adtam fel!

– Honnan örökölte ezt az ambíciót?
– Így születtem. Apám régi iratai között rátaláltam az őseimre, köztük „Szenti József szántóvető” nevére. Büszkeséggel tölt el, hogy paraszti vér csordogál bennem. Mindig is fontosnak tartottam a származásom. Most ezzel is megtoldanám a válaszomat, ha már az imént azt kérdezte, miért döntöttem a tanyakutatás mellett. Az én famíliám eléggé furcsa és szerteágazó: volt a rokonságban bárónő és betelepített német földműves is. Szép emlékeket őrzök dédapámról, aki a nagymágocsi gróf Károlyi család uradalmában számos gépészeti újítást vezetett be. Egyszer vadászatra ment a kastélyba az egyik Károlyi lány – és egymásba habarodtak. Tiltott volt a rangon aluli házasság, ezért mindkettőjüknek menniük kellett. Vásárhelyen húzták meg magukat, életük végéig együtt maradtak.

– Fantasztikus életművéből ne­héz bármit is kiemelni. Egyik leg­megrendítőbb története a vásárhelyi pusztában megismert parasztember vuduhaláláról szól. Elmesélné?
– Mónus János tanyája a kardoskúti Fehér-tó partján állt. A szövetkezeti rendszer beszűkítette az életterét, tőle is elvették a vagyonát, az új közösségnek nem volt rá szüksége. Családja ezt megértette, beköltöztek a vásárhelyi vityillójukba, és ott folytatták az életüket. Az öreg azonban nem hagyta el a tanyát, ragaszkodott elődei sárból épített házához és a kicsinyke földjéhez. Ott született, ott is akart meghalni. Fogva tartották az emlékei, a tabukat nem sérthette meg. Senki nem nézett rá, kivéve a feleségét, aki szombatonként vitt neki élelmet és tiszta ruhát, ám egy idő után az asszony is elmaradozott. János gaz­da tragikus elmúlását környezetének pusztulásán keresztül láttam éveken keresztül. Egy vihar megrongálta a házat, elvitte a fél tetőt, lakója az aládúcolt épületből fokozatosan szorult ki a beépített féltető alá, aztán a romok mellől az udvaron kötött ki. Öreg támlás széken üldögélt.

Ahogy fordult a nap, maga is arrébb költözött. A hideg beálltával nem volt ereje többé mozdulni, egyhelyben maradt. Utoljára mintha egy mosolyszerű rándulást láttam volna az arcára fagyva. Szaladtam segítségért, végre arra tévedt egy kocsi, ám a férfi csak rázta a fejét, már próbáltak az öreggel beszélni, de az hajthatatlan. Korábban az orosházi idősek otthonáról sem akart hallani. Ahogyan a törzsi társadalmakban, a természeti népeknél évszázadok óta ismert vudujelenség, aki a közösség ellen vét, arra a sámán rámutat, hogy többé nincs rá szükség. Vagy elbujdosik a vadonban, vagy elemészti magát a kunyhójában. Mindkét esetben önpusztító halál a vége. A pusztai eset számomra azt bizonyítja, hogy a mi korunkban is találkozhatunk ezzel a jelenséggel.

– Az ilyen történetek megérintik az ember lelkét…
– János bácsit az utolsó pillanatban valaki behozta a vásárhelyi kórházba. A feleségem az ottani laborban dolgozott. Hozzá került az öreg vérmintája, így tudtuk meg, hogy baj van. Rohantam hozzá, de már elkéstem… Szomorú volt látni, érezni az ember és a tanya, a gazda és az épület egyszerre történő elmúlását. Azt, hogy hosszú évtizedek alatt együtt éltek, és eggyé válva haltak meg. Ezzel egy életforma és az egykori tanyai ember veszett oda.

Hozzászólások

Friss cikkek

A királynő útja
Használható hagyomány
Megjelent a Szabad Föld legújabb száma
Liliomkirálynő a homokon
2022.08.12.
Csinos, kényelmes, öko
Bányasirató Oszlopon
Eső helyett választóvizet hoz az év
Rejtélyes halálesetek – Imre hercegtől Zrínyi Miklósig
Minőségi térkő a kert díszítéséhez
2022.08.05.
Masszírozott vályogfalak
Aranyló balfedezet, avagy Zakariás József emlékezete
2022.07.29.
Mire érdemes 2022-ben figyelni hitelfelvétel közben?
Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.