Többszörösen nevezetes nap
1989 óta ünnepeljük a magyar kultúra napját január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a később nemzeti himnuszunkká lett verse, a Hymnus kéziratát. De ezen a napon emlékezünk Weöres Sándorra és Cseh Tamásra is.
Egy nagyobb kéziratcsomag részeként maradt fenn a Hymnus, amelybe a költő folyamatosan másolta be verseit. Nem végleges változatok ezek, inkább tisztázatok, amelyekben néhol javítások is láthatók. A csomag valamikor az 1830-as évek végén eltűnt, és több mint száz évig a családon belül lappangott.
Kölcsey Ferenc 1838-ban bekövetkezett halála után a Magyar Tudományos Akadémia tárgyalásokat kezdett a költő sógornőjével, özv. Kölcsey Ádámné Szuhány Josephine-nal a kéziratok megvásárlásáról. Kölcsey ugyanis unokaöccsére, a Parainesis Kölcsey Kálmánjára hagyta kéziratainak jelentős részét.
A kéziratcsomag végül nem lett az Akadémiáé, a család tulajdonában maradt, és különböző leszármazások, öröklődés folytán László Magdához került. Azt nem tudni, hogyan került aztán az irat László Magdától Szenes Magdához, még az sem lehetetlen, hogy a két hölgy azonos személy.
Tény azonban, hogy a kéziratcsomagot 1946 decemberében az Országos Széchényi Könyvtár Szenes Magdától megvásárolta, sőt utána még további kisebb kéziratcsomagrészeket is, amelyeket külön jelzet alatt, külön őriznek, de filológiailag pontosan rekonstruálható, hogy valaha ezek is a nagy kéziratcsomagban voltak. A kéziraton látható úgynevezett tintamarás a könyvtár restaurátor szakemberei szerint nem Kölcsey tintája okozhatta, hanem később savas tinta ömlött a papír szélére.
Kölcsey Hymnusát Erkel Ferenc zenésítette meg 1844 tavaszán. A két dokumentum csak különleges alkalmakkor, így a magyar kultúra napján látható eredetiben a nagyközönség számára az Országos Széchényi Könyvtárban. Természetesen csak vírusmentes időkben...
Weöres örök! Nyelvünkben élnek olyan szavak, melyeket költőink, akaratlanul is, lefoglaltak maguknak. Például Ady a héját meg a nászt, Vörösmarty a rendületlenült – a bóbitát, a zabszalmát és a piros lázat pedig kétségkívül a zseniális Weöres Sándor, akit 1989. január 22-én vesztettünk el. A Baumgarten- és Kossuth-díjas költő, író, műfordító gazdag életműve befoghatatlan! Saját bevallása szerint a célja nem a gyönyörködtetés, nem is a szokatlantól irtózók bosszantása volt. Cseh Tamás. Fotó: MTI, Ruzsonyi Gábor Ámulatos kalandok, amik a rendszerváltás előtti idők kalandtalan állóvizében igenis megtörténtek. „Érdemes közel lenni a földhöz, nem elfelejteni, hogy te is része vagy annak. Ha lehajolsz, esetleg megszúr egy tövis, ha átmégy a patakon, vizes, iszapos leszel. Nem baj, élsz. (…) Szeretek benne élni. Része lenni. Nem az Indián a lényeg. Nem a gyöngyös ruha és a mokaszin a cél. Az csak az ösvény, amin idetaláltunk, ide, földközelbe. Hanyatt fekszünk a fűben, szemünket reménykedve az égre emeljük, és úgy maradunk.”
