Egy nagyobb kéziratcsomag részeként maradt fenn a Hymnus, amelybe a költő folyamatosan másolta be verseit. Nem végleges változatok ezek, inkább tisztázatok, amelyekben néhol javítások is láthatók. A csomag valamikor az 1830-as évek végén eltűnt, és több mint száz évig a családon belül lappangott.
Kölcsey Ferenc 1838-ban bekövetkezett halála után a Magyar Tudományos Akadémia tárgyalásokat kezdett a költő sógornőjével, özv. Kölcsey Ádámné Szuhány Josephine-nal a kéziratok megvásárlásáról. Kölcsey ugyanis unokaöccsére, a Parainesis Kölcsey Kálmánjára hagyta kéziratainak jelentős részét.
A Himnusz kéziratban. Forrás: Cultura.hu
A kéziratcsomag végül nem lett az Akadémiáé, a család tulajdonában maradt, és különböző leszármazások, öröklődés folytán László Magdához került. Azt nem tudni, hogyan került aztán az irat László Magdától Szenes Magdához, még az sem lehetetlen, hogy a két hölgy azonos személy.
Tény azonban, hogy a kéziratcsomagot 1946 decemberében az Országos Széchényi Könyvtár Szenes Magdától megvásárolta, sőt utána még további kisebb kéziratcsomagrészeket is, amelyeket külön jelzet alatt, külön őriznek, de filológiailag pontosan rekonstruálható, hogy valaha ezek is a nagy kéziratcsomagban voltak. A kéziraton látható úgynevezett tintamarás a könyvtár restaurátor szakemberei szerint nem Kölcsey tintája okozhatta, hanem később savas tinta ömlött a papír szélére.
Kölcsey Hymnusát Erkel Ferenc zenésítette meg 1844 tavaszán. A két dokumentum csak különleges alkalmakkor, így a magyar kultúra napján látható eredetiben a nagyközönség számára az Országos Széchényi Könyvtárban. Természetesen csak vírusmentes időkben…
Weöres örök!
Nyelvünkben élnek olyan szavak, melyeket költőink, akaratlanul is, lefoglaltak maguknak. Például Ady a héját meg a nászt, Vörösmarty a rendületlenült – a bóbitát, a zabszalmát és a piros lázat pedig kétségkívül a zseniális Weöres Sándor, akit 1989. január 22-én vesztettünk el. A Baumgarten- és Kossuth-díjas költő, író, műfordító gazdag életműve befoghatatlan! Saját bevallása szerint a célja nem a gyönyörködtetés, nem is a szokatlantól irtózók bosszantása volt.
Weöres Sándor. Fotó: MTI,Molnár Edit
„Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény: ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert.” Tudta, hogy az ember életében „van néha olyan pillanat, / mely kilóg az időből”: örökké tartó pillanat. Ahogy ismerte a fájdalmat is: „egy kövér ember jött szembe az uton, / bő volt nekem a köpenye, / bő volt neki a bánatom”. A teljesség felé című verse telis-tele van ezerszer idézett mondatokkal; in memoriam Weöres Sándor álljon itt útravalóul ez: „Add vissza mértékét az embernek.”
Egy halhatatlan Indián
A dalnok, a festő, az álmodozó, a bakonyi indián Cseh Tamás 1943. január 22-én született. A legendás művészpáros, a fiatal rajztanár és a fiatal író (Bereményi Géza) pedig a hetvenes évek legelején a pesti éjszakában, „véletlenül” találkozott. Így kezdődött. A folytatás pedig? Cseh Tamás olykor félig lehunyt szemmel, félmosollyal, egész személyiségével, átéléssel énekelt történelmünk és a mindennapjaink számos pillanatáról.
Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza, Fjodor Mihajlovics az ördöggel társalog, József Attila pedig a vonat ablakában áll. Tükrünk szétszórt szilánkjait Shakespeare úr ragasztja, foltozza. Nagyapánkat a Don-kanyarról faggatjuk, öcsénk hajóra száll, és robog a krakkói vonat. Kerek kék sapkánkat, azt az égboltsapkát hordjuk holtunkig. Letehetetlen olvasmány a Beszélgetőkönyv, amely húsz beszélgetés gyűjteménye: Cseh Tamás elmeséli az életét, azt, hogy mit csinált a tordasi kisgyerek az ötvenes években, hogyan történt meg az első fellépés a Kex együttes koncertjén, hogyan született meg az Indián ötlete.
Cseh Tamás. Fotó: MTI, Ruzsonyi Gábor
Ámulatos kalandok, amik a rendszerváltás előtti idők kalandtalan állóvizében igenis megtörténtek. „Érdemes közel lenni a földhöz, nem elfelejteni, hogy te is része vagy annak. Ha lehajolsz, esetleg megszúr egy tövis, ha átmégy a patakon, vizes, iszapos leszel. Nem baj, élsz. (…) Szeretek benne élni. Része lenni. Nem az Indián a lényeg. Nem a gyöngyös ruha és a mokaszin a cél. Az csak az ösvény, amin idetaláltunk, ide, földközelbe. Hanyatt fekszünk a fűben, szemünket reménykedve az égre emeljük, és úgy maradunk.”
