Tizenöt éve áll a stand up comedy szolgálatában. Milliós nézettségű tévéműsorban is láthattuk, rendszeresen szerepel a képernyőn. Színpadon is bemutatkozott: volt Micimackó és Éder mester. Négy könyvet írt, most készül a hatodik önálló estjére. Megosztónak tartja magát, egyesek Duracell-nyuszinak becézik, mások dagadt vidékinek titulálják. A Dumaszínház tagjával, Dombóvári István humoristával beszélgettünk.

Új úton járva, de a humor mellett elköteleződve

– Hogyhogy nemrég visszaköltözött a szülőfalujába, Jászkarajenőre?

– Régóta terveztem. Igazából soha nem mentem el innen, itt élnek a szüleim, megmaradt a házam, ide jártam haza pihenni. Hogy az elmúlt hét-nyolc évben Budapesten laktam, annak csupán logisztikai okai voltak. Végül elérkezett az a pont, amikor tovább már nem bírtam idegenben. Teljesen mindegy, honnan indulok útnak a fellépéseimre.

Amikor ide költöztem, sokan aggódtak, hogy fogok feljárni Pestre, s egyáltalán, hány kilométerre van ez a falu a fővárostól. Számomra az ilyen kérdések érthetetlenek, s egy idő után komikussá váltak.

– Miért volt annyira fontos korábban Budapest?

– Az állandó jelenlét miatt. Elhittem, hogy mindenütt ott kell lennem. Amikor pedig rájöttem, nem annyira fontos a tűzközelség, kerestem az egérutat. Aztán kitört a koronavírus-járvány, ami sokunkat arra tanított meg, hogy soha semmit nem lehet állandónak tekinteni. Nincs minden úgy, ahogyan mi akarjuk. Van egy csomó dolog, amit nem mi irányítunk.

A tavaszi karantén segített a döntésben, és a párommal – aki azóta a feleségem – a vidéket választottuk. Nem én rángattam ide, nekem az sem lett volna gond, ha az ő falujába költözünk, de annyira megtetszett neki Jászkarajenő, hogy ezt választotta. A helyi katolikus templomban házasodtunk össze, és annak a művelődési háznak vagyok a vezetője, ahol életemben először álltam színpadon, ha jól emlékszem, egy óvodai farsang alkalmával. Körbeért az életem. Megnyugodtam.

– Nincs már versenyhelyzet?

– Soha nem volt rám jó hatással a versengés. Nem vagyok internetfüggő, bár használom a közösségi felületeket, elsősorban a fellépéseimmel kapcsolatos híreket osztom meg. Ez a leggyorsabb, és pénzbe sem kerül. De hogy egy lájkkal többet kapjak másoknál, az nem hoz izgalomba.

– Mennyiben más a napi ritmusa falun?

– Nehéz erről beszélni, mert óhatatlanul felmelegítjük a vidék kontra város vitát. Rengeteg a sztereotípia: a vidékiek parasztok, szobájukban tehén a radiátor, a városiak meg ülnek a dobozban, néznek ki a panelból. Szomorú, hogy ezek az előítéletek máig nem változtak. A nekem küldött üzenetek is ezt igazolják. Volt, aki az elköltözésem miatt azzal vádolt, hogy cserbenhagytam azt a várost, amelyiknek a népszerűségemet köszönhetem. Szerintem ez nem így van! Falun lassabb az élet. Nincs tülekedés, nem kell sorba állni, tudok parkolni.

Nem szívom egész nap a szmogot, nem kattogok azon, hol találok az autómnak helyet, illetve van-e biciklisáv a körúton vagy nincs. Itt az emberek az utcán előre néznek, nem pedig lefelé, az okostelefonjukra. Képtelen vagyok megszokni, hogy a nagyvárosokban élők leszegett fejjel közlekednek, köszönni meg végképp nem köszönnek egymásnak. Nem ítélkezem senki fölött, de én másként szeretnék élni.

Nincs bajom azokkal, akik csak városban tudják elképzelni az életüket, de én falusi gyerek vagyok, hozzászoktam a kerthez, a tiszta levegőhöz, és a csillagos égboltot nem egy penthouse lakás tetőteraszáról akarom csodálni, hanem a saját teraszomról.

– Jobban el tud mélyedni az írásban is?

– Eddig minden jel arra mutat.

– És lett egy főállása is.

– Az véletlenül jött, nem azért költöztem ide. Megkérdezte a polgármester, nem akarom-e megpályázni a művelődési ház és könyvtár igazgatói posztját, mivel az előző vezető nyugdíjba ment. Művelődésszervezői diplomám is van, így hát nem utasítottam vissza, de azt kikötöttem, hogy a fellépéseim miatt klasszikus munkaidőt nem tudok vállalni.

Nincs is baj ezzel, ésszerűen meg lehet szervezni a tennivalókat, és hát a rendezvényeket kivéve itt is tökéletesen működik a home office. Már csak 2700 lakosa van a falunak, nem könnyű becsalogatni bárkit is a házba, de igyekszem olyan programokat szervezni, amelyek vonzóak lesznek a gyerekekből és szépkorúakból álló célközönség számára. Persze a közeli városok, Cegléd és Szolnok kulturális kínálatával nem lehet és nem is érdemes vetélkedni. Sokan azt hitték, hogy feladtam a humoristapályát, de ez egyáltalán nem igaz, ugyanúgy járok fellépni, csak mellette lett egy „polgári állásom” is.

– A helyi művelődési házban nem lép fel?

– Soha nem tenném, ez szabály. Nekem is kell diplomáciamentesség valahol. Jászkarajenőn én nem a tévében látott csávó vagyok, hanem a Dombóváriék nagyobbik fia, egy hónapja pedig a művelődési ház igazgatója, akit mindenki ismer.

Hála a Jóistennek, a helyieket nem érdekli az én népszerűségem. Az országban bárhová megyek, jól megnéznek maguknak, szelfiket készítenek velem, idehaza pedig békén hagynak. Éppen elég rossz dolgot hozott ki belőlem az elmúlt tizenöt év.

– Említene néhányat?

– Úgy éreztem, el kell érnem valamit. Mindig másokhoz mértem magam. Egy idő után az előadások nem a szórakoztatásról szóltak, hanem a nézőszámról, a harácsolásról, az eredményekről. Megpróbáltam, de nem ment. Többet vitt, mint hozott. Megtörtént, hogy egy nap négy helyen léptem fel. Ezektől szabadulni csak úgy lehet, ha új útra tér az ember.

Talán negyvenkét évesen még nem késő. Megtanultam nemet mondani, kevesebb fellépést vállalok, beiktattam fix szabadnapokat a heti rendembe. Csak azt teszem, ami nem feszélyez. Így például a színpadon nem veszek fel öltönyt, mert farmerban és pólóban jobban érzem magam.

Dombóvári István. Fotó: Ficsor Márton, Mandiner

– Mit gondol, hová jutott el a pályáján? Elégedett?

– Dehogy! Nekem alaptulajdonságom az elégedetlenség, vagy inkább a maximalizmus. Elértem a képességeim korlátait, pedig azt hittem, tudok többet és jobb minőségben adni. De eljött egy szint, ahonnan nem sikerült továbblépnem. Nem akarom megvárni, hogy ne hívjanak. Akkor inkább én építem le a fellépéseimet. Vezettem nagy formátumú, kétmilliós nézettségű tévéműsort. Szerettem azt a kisebb csatornán futó beszélgetős sorozatot, amelyben neves és hiteles személyiségekkel diskurálhattam.

– És stand uposként? Azt mondják, ön a legbalhésabb köztük!

– Igen. Érdekes dolog a szimpátia és az unszimpátia. Ha elismert fővárosi humorista mondja ki a tutit, azon mindenki elkacarászik, ugyanezt a „vidéki paraszt gyerektől” sértésnek veszik. Nekem volt a legtöbb problémám az ilyen-olyan műsorokban elhangzó poénokból, noha bírósági perig nem jutottam el. Egyszer majdnem ki is rúgtak az egyik csatornától, mert élő adásban rosszul szóltam, de később rehabilitáltak.

Ezeket a mai napig nem értem, hiszen az egész csak szórakoztatás. A péket sem szoktuk beperelni, ha nem arra görbül a kifli, amerre kellene. Mindig abban bíztam, hogy a humor területén mindent szabad. Hát nem.

– Tényleg hátrányban lenne a „vidéki mackós fiú”?

– Mindegy, hogy milyen valaki, csak legyen valamilyen. Eleinte kerestem a hangomat, de ma már tudom, az előadóest a legjobb mérce. Ha nevetnek, tapsolnak, elégedettek az emberek, akkor elértem a célom, és engem ez motivál. Azért néha bántó üzeneteket is kapok.

– Mi volt a legdurvább?

– Általában dagadtnak titulálnak. Ebben én is bűnrészes vagyok, hiszen az elején a műsoraimban sokat beszéltem a súlyproblémáimról. Később hiába próbáltam levakarni magamról, már rászoktak a jóakaróim. Ma már engedném, hogy a közönség vegye észre, hogyan nézek ki. Kétszer fogyókúráztam, leadtam negyven kilót. Most száz körül vagyok. Mindezekről őszintén írok a Félkövér című könyvemben, ami óriási siker volt.

– Mer tervezni a jelenlegi vírushelyzetben?

– Először fordult elő, hogy nem tűztem ki a következő, hatodik önálló estem bemutatójának dátumát. Stand up műsoraim még mennek, mint „előzenekart” saját gázsimból fizetek olyan művészkollégákat, akiknek nincs lehetőségük máshol fellépni. Ez nem marketingfogás: végre visszaadhatok valamit abból a sok jóból, amit eddig kaptam. Amúgy fura a közönség maszkban, nem lá­tom a szájukat, pedig hallom a kacagást. Elég szürreális! Sőt, rettenetes!

– Valahol azt nyilatkozta, ötvenéves korában abbahagyja.

– Nem várnám meg, hogy kényszerből kelljen fellépnem. Láttam már rá példákat, elég szánalmas. Jobb elővigyázatosnak lenni. Életbiztosítást sem azért kötünk, mert meg akarunk halni. Úgy szeretnék hátradőlni, hogy elmondhassam a gyerekeimnek, milyen nagy kaland volt ez az egész.

Tejfölösszájúként csodálattal néztem a varázsdobozban szereplő legendás művészeket, és nekem is megadatott, hogy benne legyek a tévében. Ez több mint elég.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.