Dobozba zárt álmok

Első pillantásra nem is olyan könnyű eldönteni, mit látunk: fényképet, festményt vagy egy színházi előadás kimerevített jelenetét? Festett hátterek, kockás padlók, papírból és kartonból épített tárgyak veszik körül az emberi alakokat, olykor pedig maguk a szereplők is dobozokba kerülnek. A ruhák, a díszletek és a modellek együtt teremtik meg azt a kissé bizarr, álomszerű világot, amelyről ma már könnyű felismerni Makó Szilveszter munkáit.

Miskolcon született, Lillafüreden nőtt fel. Festett, különböző művészeti formákkal kísérletezett, és csak később fordult komolyabban a fényképezés felé. Kamaszként az akkor divatos emós frizurákat vágta és festette a környékbeli fiataloknak, az elkészült hajakat pedig lefotózta és feltette a MySpace-re. Egyik első fontos fotóját még diákként készítette, amikor egy középiskolai tanulmányi verseny témája „a tér lelke” volt. Az iskola padlásán fényképezte le egyik osztálytársát hosszú expozícióval, a lány szinte szellemalakként jelent meg a fényben. Később úgy emlékezett erre a pillanatra, hogy ekkor tapasztalta meg először, milyen az, amikor a fényképezőgéppel olyasmit is meg tud mutatni, ami addig csak a képzeletében létezett. 

Ma Milánóban él és dolgozik, de képein a fotográfia mellett továbbra is erősen jelen van a festészet. A gondosan megválasztott színek, a fény és az árnyék játéka, a beállítások gyakran régi festmények hangulatát idézik. Ehhez társul a szürrealizmus, némi groteszk és a divatfotó teatralitása. A díszleteket sem egyszerűen készen kapja. Kellékeinek jelentős részét maga készíti, sokszor egészen hétköznapi vagy újrahasznosított anyagokból. Kartonból, papírból és festett felületekből épül fel az a tér, amelybe végül a modell kerül. A gondos előkészítés ellenére nem ragaszkodik mindenáron az eredeti elképzeléshez. Fontosnak tartja, hogy a fotózás közben is változhasson a kép. Teret hagy annak, ami a modell, a díszlet és a fotós találkozásából ott és akkor megszületik. 

A természetes fényhez viszont nagyon ragaszkodik. Egy interjúban nevetve arról beszélt, hogy természetes fény nélkül már-már izzadni kezd, a vaku pedig nem igazán a barátja. 

A mai sikerek felől nézve könnyű azt gondolni, hogy egyenes út vezetett Lillafüredről Milánón át a nemzetközi divatvilágig. Pedig külföldön fotósként karriert építeni különösen nehéz. Milánóban, Párizsban, Londonban és New Yorkban a világ minden részéről érkező fotósok próbálnak bekerülni ugyanazokhoz a magazinokhoz, divatházakhoz és produkciókhoz. Jó képeket készíteni önmagában kevés. Először fel kell figyelniük rád, aztán újra meg kell bízniuk. Egy nagy megjelenés még nem feltétlenül jelent áttörést. Makó ebben a közegben nem próbált mindenáron alkalmazkodni az éppen uralkodó trendekhez. Abból építkezett, ami eleve érdekelte a festészetből, a különös terekből, a kézzel készített tárgyakból. Ráadásul hagyományos fotósügynökségi képviselet nélkül jutott el idáig. Egy olyan világban, ahol az ügynökségek kapcsolatrendszere sok ajtót kinyithat, ez nem kis dolog. 

Van egy forma, amely feltűnően gyakran tér vissza a képein: a doboz. Néha valóban körbezárja a modellt, máskor kockás padlóként, geometrikus háttérként vagy éppen fejdíszként jelenik meg. A doboz számára egyszerre jelent korlátot és szabadságot. Körülhatárolja a teret, ugyanakkor minden figyelmet arra irányít, aki benne van. Ebben alighanem a gyerekkorának is szerepe van. Lillafüredi éveiről beszélve többször említette azt a fegyelmezett, szabályokkal teli közeget, amelyben felnőtt. Ezekkel a keretekkel később sokszor szembement, de azt is elismeri, hogy hatással voltak arra, ahogyan ma gondolkodik és alkot. 

Erre jó példa a színész Willem Dafoe portréjának története, ami akár Lillafüreden is kezdődhetne. Nem sokkal a fotózás előtt Makó a nagyszüleinél régi családi képeket nézegetett, amikor előkerült egy gyerekkori felvétel. Kisfiúként egy kartonból készült házat viselt a fején. A házat a nagymamája készítette, saját otthonuk mintájára. Amikor később Dafoe-t kellett fényképeznie, eszébe jutott ez a kép. A hagyományos sztárportré helyett újra elkészítette a kartonházat, a színész fejére tette, és arra kérte, képzelje el, hogy rossz gyerekként büntetésből a sarokba állították. Dafoe értette a játékot. Három felvétel készült és megvolt a kép. 

Az elmúlt években egyre nagyobb nevek kerültek a kamerája elé. Fotózta Cate Blanchettet, Elle Fanninget, Michelle Yeoh-t és Bad Bunnyt, munkái pedig többek között a Vogue, a Vanity Fair és a GQ oldalain jelentek meg. A híresség azonban nála nem feltétlenül uralja a képet. A színész vagy zenész belép a megteremtett világba és maga is annak részévé válik. 

Pályájának egyik legnagyobb megbízását nemrégen kapta, amikor Edward Enninful új magazinja, a 72 Rihanna címlapfotózását bízta rá. A La Reine című sorozat ötlete abból indult ki, hogy Rihannát királynőként jelenítsék meg. Enninful és az énekesnő történelmi fekete királynők portréit nézegették, ezekből indult el a sorozat képi világa. 

Makó és Rihanna korábban soha nem dolgoztak együtt. Enninful később azt írta, különleges élmény volt nézni az első közös munkájukat. Rihanna a fotózás végén a werkfilm kamerájába már jóval egyszerűbben fogalmazott, szerinte elképesztően jó fotózást csináltak. 

Ebben az évben újabb fontos állomáshoz érkezett: ő fényképezte Daisy Edgar-Jonest a British Vogue augusztusi címlapjára. A képek egyszerre idézik Jane Austen világát, a klasszikus portréfestészetet és a kortárs divatfotót. 

És talán ezért figyelem egy jó ideje Makó pályáját. Nem pusztán azért érdekes, mert a lillafüredi fiú ma világsztárokat fényképez. Hanem azért, mert közben egyre jobban látszik rajta az, ami már a korai képeiben is ott volt. Messzinek tűnik innen az iskolapadlás, ahol diákként egyik első fényképét készítette. Pedig már akkor is valami hasonló érdekelte, hogyan lehet a fényképezőgéppel olyasmit megmutatni, ami addig csak a fejében létezett. 

Egy interjúban regényalakokhoz hasonlította képeinek szereplőit. Találkozunk velük egyetlen pillanatra, de nem feltétlenül tudjuk, honnan érkeztek, és azt sem, mi történik velük később. A történet többi részét már nekünk kell elképzelnünk.