Röhög a vadon

A természetfotók világában általában minden nagyon szép. A sas méltóságteljesen repül, az oroszlán tekintélyt parancsolóan néz a távolba, a jegesmedve pedig hófehéren lépked a végtelen jégmezőn. Aztán jön egy fotós, aki pont akkor nyomja meg az exponálógombot, amikor ugyanez az állat elesik, grimaszol, rossz helyre ül, vagy egyszerűen úgy néz ki, mintha fogalma sem lenne róla, mi történik körülötte.

Az idei pályázatra több mint tízezer kép érkezett 112 országból. Úgy tűnik, a műfajnak komoly rajongótábora van. És ezt nem nehéz megérteni. Egy tökéletes természetfotót csodálunk, egy vicces természetfotót viszont rögtön meg akarunk mutatni valakinek. 

Az állatok persze nem nekünk produkálják magukat. A medvék nem mesélnek vicceket, a baglyok nem sértődnek meg a fotósra, és valószínűleg a kajmánnak sincsenek határozott elképzelései arról, milyen frizura áll jól neki. A poént többnyire mi tesszük hozzá. 

Az idei döntősök között például van egy zsiráf, amelynek a feje mögött éppen úgy terül szét egy akácia lombkoronája, mintha gigantikus frizurát növesztett volna. Egy brazíliai kajmán ennél is tovább megy, növényzet akad a fejére, amitől egy pillanat alatt Elvis Presley-vé változik. Nem csoda, hogy a fotós egyszerűen Elvisnek nevezte el a képet. 

Nekem mégsem a látványos poénok a kedvenceim. Sokkal szerethetőbbek azok a képek, amelyeknél néhány másodpercig azon gondolkodunk: pontosan ilyen fejet szoktam én is vágni. Az idei mezőny morcos kis baglyának például elég egyetlen pillantás ahhoz, hogy különösebb magyarázat nélkül értsük a hangulatát. A kép címe – Resting Owl Face (Kipihent bagolyarc) – pedig elintézi a többit. 

Egyetlen fénykép különösen alkalmas arra, hogy történetet gyártsunk köré. Egy természetfilmben látjuk, mi történt előtte és utána, egy fotó viszont kiragad a mozdulatsorból egyetlen századmásodpercet. Abban a pillanatban pedig bármi megtörténhet. 
Egy leopárd például kézen állhat. Legalábbis Homi Sahana The Handstand című képén pontosan ezt látjuk. A valóság persze kevésbé cirkuszi a nőstény leopárd a kölykét kereste a kenyai Samburu rezervátumban, és miközben egy faágon mozgott, egyetlen pillanatra egészen valószerűtlen pózba került. A fotósnak pedig történetesen éppen akkor volt a szeménél a gép. 

A Comedy Wildlife képeit nézve könnyű azt gondolni, hogy ezek egyszerű szerencsés kattintások. Persze szerencse is kell hozzájuk – méghozzá rengeteg –, de előtte oda kell menni, meg kell találni az állatot, ismerni kell a viselkedését, várni kell, és készen kell állni arra a fél másodpercre, amikor végre történik valami. 

Vagy éppen semmi különös. Az egyik idei képen két fiatal barnamedve játékosan birkózik egymással. Kimerevítve azonban úgy festenek, mint két barát, akik már levegőt sem kapnak a nevetéstől. Egy másik felvételen egy jegesmedve fekszik a jégen, vele szemben egy apró sirály. A méretkülönbség önmagában mulatságos, de a két állat testtartása teszi igazán jóvá a jelenetet, mintha éppen valamilyen komoly ügyet próbálnának megbeszélni. 

Az ilyen képekből az internet korában pillanatok alatt mém lehetne. A Comedy Wildlife Awards mégsem csak erre épít. A versenyt természetfotósok hozták létre, és a humor kezdettől arra szolgált, hogy egy kicsit másképpen beszéljenek a vadon élő állatokról és a természetvédelemről. 

Mert egy állatért könnyebb aggódni, ha előtte valamilyen kapcsolatunk is kialakult vele. És ehhez néha nem egy drámai kép kell. Néha sokkal többet ér egy bagoly, amely úgy néz ránk, mintha már nagyon szeretne hazamenni. Van valami felszabadító abban, hogy a természetet nem mindig kell fenségesnek látnunk. Lehet esetlen, furcsa és teljesen abszurd. Ugyanaz az állat, amelyik az egyik képen egy természetfilm hőse lehetne, a következő másodpercben úgy festhet, mintha most ébredt volna egy rosszul sikerült buli után. 

És valószínüleg éppen ezt szeretjük bennük. Ezek a fotók egy pillanatra eltüntetik a távolságot köztünk és a vadon között. Nem egzotikus fajokat látunk valahol nagyon messze, hanem ismerős figurákat: a morcosat, a nagyképűt, a szerencsétlent, a bohócot, azt, akinek rossz napja van és azt, aki láthatóan remekül érzi magát. 

Ők közben persze egyszerűen csak élik az életüket. De szerencsére néha ott áll velük szemben valaki fényképezőgéppel.