Magánzárkában a lélek

Fanyar humoráról ismert színészünk, Kern András magyarázta egyszer, hogy az igazi depressziós sosem egy sötét novemberi estén esik kétségbe. Hogyne, hiszen olyankor mindenki levert! Inkább olyankor tör rá a mélabú, mikor az emberek vidámak. A „valódi” kedélybeteg tehát rekkenő napsütésben, a tengerparton ereszti búnak a fejét. Meg karácsonykor, ne adj’ isten szilveszterkor, mikor mindenki pezsgőt durrogtat…
Ha nem mennek éppen tökéletesen a dolgaink – és akkor is, mikor mennek –, hajlamosak vagyunk rá, hogy már az egész adventet egy frászban éljük meg. A mélabús embernek már az is elég, ha vidám zenét hall, attól máris letört lesz. A magányos – elhagyott, megözvegyült, pártában maradt, netán hálátlan gyerekkel megvert – ember hajlamos rá, hogy azt gondolja: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én…”
– Az önsajnálat nemcsak hogy nem segít, de egyenesen megnehezíti az életet. Amikor azt képzeljük, hogy mindenki más ép családban él, és tökéletes boldogságban vigad, még keservesebben éljük meg az ünnepeket – mondja Ignácz Piroska klinikai szakpszichológus. Jellemző, hogy ilyenkor mások életéről idealizált képet vetítünk magunk elé, s ettől végképp begörcsölünk, átérezve saját szerencsétlenségünket. Az idősebbek a karácsonytól, az ifjak viszont a szilvesztertől szoronganak, hiszen nekik az a „csapás”, ha nem hívják meg őket buliba.
Aki egyedül él, jól teszi, ha már hetekkel karácsony előtt megtervezi, hogyan tölti a szentestét. S ha nem talál közeli családtagot, esetleg hasonlóan magányos rokont, akkor legalább egy ismerőst beszervez a vacsorához – tanácsolja a lélekgyógyász. Az év első tizenegy hónapjában sem érdemes bezárkózni a négy fal közé, aki ugyanis valamilyen kézimunkaszakkörbe, kertbarát-egyesületbe vagy népdalkörbe jár, nagyobb eséllyel találhat egyívású barátot az ünnepekre is. Az „ötyézés” – közkeletű nevén Öreg Tyúkok Egyesülete – segíthet jót nevetni a közös keserven. A vallás ugyancsak támogatást ad ahhoz, hogy méltóképpen készülődjünk a szeretet ünnepére.
– Ha nyitottak maradunk, könnyebben észrevesszük magunk körül azokat, akiknek talán a mi társaságunk jelentene felüdülést. Ha felkaroljuk a nálunknál szegényebbet, szerencsétlenebbet, mindjárt erősebbnek érezzük magunkat. S ha netán mégis egyedül kell meggyújtanunk a csillagszórót, igyekezzünk megőrizni a derűlátásunkat – biztat Ignácz Piroska. – Gondoljunk arra, hogy jövőre ennél csak jobb lehet…