Félelmeink rabságában

Pán, a pásztorok görög istene Árkádia hegyeiben misztikus hangok keltésével rémisztgette az egyedül utazókat – innen ered a pánikbetegség elnevezés, amelyhez hirtelen ijedtség és alaptalan félelem társul. A pánikbetegség ugyanis nem más, mint az agy vészreakciója, csak éppen katasztrófa nélkül. Vagyis becsap az agyunk: egyszer csak gyorsuló szívverés és légzés, oxigénhiány, táguló szembogár, izzadás, izomremegés lép fel, s úgy érezzük, mintha infarktust kapnánk és mindjárt meghalunk.
A tünetek igen gyorsan, 10 perc alatt elérik maximális intenzitásukat, és 20-30 perc múlva megszűnnek. A kihívott orvos sokszor már tünetmentes beteget talál, a vizsgálatok során szervi okra nem derül fény, így gyakran a doktorok sem ismerik fel a pánikbetegséget, s a kór kezeletlen marad.
A pánikrohamok éveken vagy évtizedeken át gyötörhetik az embert, váratlanul jelentkeznek, hol napjában többször, hol több hónapos szünetekkel. A krízisállapot gyakran éjszaka lepi meg a beteget, ezért sokszor nem mer elaludni. A beteg életét ezért az újabb és újabb, kiszámíthatatlan rohamoktól való állandó rettegés jellemzi, s egyre inkább bezárkózik. Minden olyan helyzetet elkerül, ami kiválthatja a rohamot: nem mozdul ki a lakásból, nem jár dolgozni, nem száll buszra villamosra, metróra, nem érintkezik emberekkel – akik ráadásul nem ritkán hipochonderként vagy bolondként néznek rá.
A pánikbeteg helyzetét tovább bonyolítja, hogy a kór gyakran egyéb „lelki nyavalyákkal” is társul, például könnyen esik súlyos depresszióba, fél a haláltól, s ilyenkor az öngyilkosság gondolata kísérti. Sokakat végül leszázalékolnak, mások alkohol- vagy gyógyszerfüggőkké válnak.
A pánikbetegnek szép lassan rámehet erre az élete…