Elkülönült életforma

A harmincas éveik elején járó szülők mindketten diplomás emberek, de nem a tanult és mellesleg igen jól fizető szakmájukban dolgoznak. Kézművességgel foglalkoznak, a maguk készítette tárgyakat vásárokra viszik. Ebből persze csak nagyon szűkösen tudnak megélni, kis házukat éppen csak fenn tudják tartani. Ruháikat is maguk varrják, s mivel vegetáriánusok, a konyhakertben gyakorlatilag megtermelik az élelmüket. Nemigen barátkoznak senkivel, bár udvariasan előre köszönnek a környéken mindenkinek. Végül is elfogadják őket, de inkább csak azért, mert az asszony szülei és testvérei is helybéliek. De mindenki kissé bolondnak tartja Veráékat. Gyerekeiket inkább sajnálják, mert szegénykék igen „egyedien” öltözködnek, és nincs otthon se tévé, se számítógép. A két alsós eléggé kilóg az osztályból – nem közösítik ki őket, de nem is nagyon beszélgetnek velük a többiek.
Tegnap társaságban kialakult egy vita: van-e joga a szülőnek az általánosan kialakult normák ellenében nevelni a gyerekét. Nem árt-e neki azzal, hogy tudatosan kivonja a világból? Megoszlottak a vélemények, és én most az önére lennék kíváncsi. Végül elárulom, hogy a gyerekek iskolájában dolgozó pedagógus vagyok, s bár őket még nem tanítom, de érdekel a sorsuk.

Hát igen: hogy mi a normális és mi a deviáns, nem mindig könnyű eldönteni. Nemrégiben írtam az amerikai amis közösségről, amely XVIII. századi szabályok szerint él, a technika teljes elutasításával. S bár a nagy amerikai lakosság fura szerzeteknek tartja őket, mégis boldog és elégedett emberek. És azért, mert saját, kisebb, de azért több tízezer fős közösségüknek minden tagja ugyanazt a normát követi.
Más a helyzet Veráékkal, hiszen ők nem születtek ebbe az elkülönülő életformába, hanem tudatosan választották. Gyerekeiknek nem volt választásuk. A családot semmiképpen sem tartanám bolondnak, amiért számítógép és tévé nélkül is jól elvan. Hogy a gyerekeiknek mennyire ártanak ezzel? Önmagában nagyon is üdítő lehet egy képernyő nélküli otthon. Ha a két gyerek magáévá teszi szülei elveit és akár ki is állnak értük, akkor, úgy gondolom, nem sérülnek lelkileg. Ha azonban kényszerként élik meg, ha emiatt kirekesztettnek érzik magukat, akkor bizony már elgondolkodnék a szüleik helyében. Nekik természetesen joguk van saját elveik szerint nevelni a gyerekeiket, amíg nem ártanak vele senkinek. A leírtak alapján úgy vélem, még nem lépték át ezt a határt. Persze, helyes, ha a pedagógus figyel rájuk, de beleavatkozni nem szükséges.