Apa-fia: áll a bál

Kedves Ujlaki Ágnes!
Két ember közt őrlődöm, mert ők, akik számomra a legkedvesebbek, a férjem és a fiam, állandó harcban állnak. Fiam első éves egyetemista. Okos, rendes fiú. A férjem 50 éves. Ő is okos, rendes férfi. Tulajdonképpen nagyon szeretik is egymást. És mégis, egész nap vívnak. A legkisebb dologban sem értenek egyet, nemhogy a nagyobbakban. Onnantól kezdve, hogy ki hajtotta össze rosszul az újságot, odáig, hogy ki melyik párthoz húz. És persze: a férjem nem ért egyet a fiunk pályaválasztásával, nem bírja a barátait, leszólja a barátnőjét. A fiam pedig megalkuvónak tartja az apját, elavultnak bélyegzi a nézeteit, az ismereteit. És így tovább. Ha mindkettő otthon van, kibírhatatlan a légkör. Én ugrálok köztük, szerencsémre velem mindkettő normális és kedves, de már sokszor úgy érzem, nem bírom tovább.
Egyszerűen nem értem, miért van ez így. Amikor Zoli kicsi volt, istenként nézett fel az apjára, az pedig büszke volt a fiára. Valamikor a kamaszkorban kezdődött, úgy három éve. Tudom, ez máshol is megesik, de el szokott múlni. Nálunk még semmi jele az enyhülésnek, sőt. Csak akkor van némi szünet, ha valamelyik beteg, vagy komoly problémája van. Akkor a másik tud aggódni, szeretni, törődni. De ahogy rendes kerékvágásba kerülnek a dolgok, újra áll a bál. Sokat bánkódom emiatt, de nem akarok beállni közéjük üvöltözni. Pedig néha legszívesebben azt tenném...
Katalin

Kedves Katalin!
Tényleg ne álljon be harmadiknak üvöltözni. Ha már ilyen „szerencsés” helyzetben van, hogy legalább magát tiszteletben tartja a két civakodó, ne adja fel ezt a státuszt. Tudnia kell, nem ritka az ilyen apa-fiú ellentét, különösen, ha hasonló temperamentumú felekről van szó. Az alaphelyzet: a kisfiú imádattal néz fel az apjára, mindenben őt utánozza, ő a példakép, aztán előbb-utóbb rádöbben, hogy bálványa egyáltalán nem tökéletes. Ez egy természetes felismerés, a fiúk egy része mégis rosszul éli meg és csalódottságában apja ellen fordul. Akit persze bánt ez a pálfordulás, sértett és mérges. S mivel még mindig erős a szeretet köteléke kettőjük között, vergődnek az ellentétes érzelmeik miatt és ettől még frusztráltabbak.
Legtöbbször lecsendesedik a vihar, mire a fiú felnő. Néha persze nem. Önöknél nem látom még tragikusnak a helyzetet, hiszen férje és fia néha fel tudják függeszteni a háborút. Ez azt jelenti, ha kell, féken tartják az indulataikat. De láthatólag egyik sem kerüli a konfliktust, úgy tűnik, élvezettel civakodnak. Nem mondom azt, hogy „beszéljen a fejükkel”, hiszen ezt már bizonyára sokszor megpróbálta. Talán az lenne az átmeneti megoldás, ha a férfiak minél kevesebbet találkoznának. Ezt azért megoldja az idő. Ha majd külön laknak, ha majd a fiának is meglesz a saját élete, biztosan hiányoznak majd egymásnak és a ritkább együttlétek alkalmával kénytelenek lesznek békésebben viselkedni. Önnek pedig mit tudok addig tanácsolni az átvészeléshez? Füldugó, barátnők, mozi – menjen ki a képből, azok meg öljék meg egymást. Ne féljen, nem fogják!