Ha kihűl a szerelem, jön a zöld szemű szörny?

Azt szokták mondani – valljuk be, nem is alaptalanul –, hogy a nőknek végtelenül kifinomult érzékük van ahhoz, hogy megérezzék, ha párjuk másfelé kacsingat. Nincs erre különösebb magyarázat, egyszerűen ráhibáznak, genetikailag így vannak kódolva.
 
Így történt ez a negyvenes éveiben járó Ancsa esetében is, aki háromhetes külföldi turnéról hazatérő férjén azonnal felfedezte, hogy nem az az ember érkezett vissza tengerentúlról, aki tőle elment. Ettől fogva gyakorta jött aztán a szokásos szöveg és magyarázkodás a hosszú repülőút gyötrelmeiről, a kimerültségről, a hazai időzónába való átállásról és a művészi lét lélekrabló hátrányairól. Ancsa hitte is, nem is párja kevéssé hiteles, kissé lekezelő megokolásait. Aztán, amikor a férfi valamelyik este a nappaliban tért nyugovóra, Ancsa már a bőrén érezte társa idegenségét. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy – a reméyek és illúziók elvesztésével – bizonyossá váljon a gyomorszorító felismerés.

A ház „ura” a szakmai úton belegabalyodott egyik kolléganőjébe, akivel fél évig tartott a szerelmetes románc. Ezt nemcsak a telefonon sűrűn érkező sms-üzenetek, de az asszony egy-két ismerőse is megerősítette. Sőt, a hetyke szerető hölgy maga sem titkolta, milyen nagy az egymásra találás boldogsága, noha a férjét – az ő „emberét” – dehogy akarná elveszíteni egy csöppnyi kalandért. Aztán – ahogy az lenni szokott – a megcsalt feleség megbizonyosodott róla, hogy minden tagadás, hazugság, játszma ellenére, őt bizony megcsalja a kedves férje. Megviselte az eset, de adott egy újabb esélyt szeretett párjának. Még a negyedik botlása után is. Ancsa midig is hinni szerette volna, hogy ők egy „pár" – no és a gyerekek, az álmok, az illúziók, a közös otthon, a kudarctól való rettegés, majd a kínlódások sora csak kikezdte a ragaszkodását. Végül aztán a férfi angolosan távozott.

Több volt ez már, mint a szerelem kihűlése. Egy bölcs mondás szerint: annak az embernek, aki menni akar, segíteni kell a csomagolásban. Főként akkor, ha sokadik alkalommal készül bepakolni a mindig kéznél lévő útitáskájába. Csak hát, ugye, milyen az ember, s főként a nő? Szereti kábítani magát, hogy holnaptól már biztos jobb lesz. Lélekbúvárok állítják, de magunk is tapasztalhatjuk: sosem lesz jobb az a kapcsolat, ami legalább egyszer már darabjaira tört. S mire ezt felfedezzük, életünk első felét szinte leéltük, s ész nélkül kapkodunk a szeretet, az áhított boldogság, a bennünket jogosan „megillető” szerető társ után.

Nézzük, mit tehetnek azok, akik nem a szakítást választják, hanem – csalódásaik ellenére – bízni szeretnének kapcsolatuk rendeződésében, jobbra fordulásában:

– A féltékenység csak kismértékben lehet gyógyszer, ésolyan  játék, ami esetleg a másik fél hiúságát legyezheti. Nagy dózisban megbetegít, elbizonytalanít, elvakít, rabbá és kishitűvé tesz.

– A sérelmeinket még a szeretett személy kedvéért se söpörjük a szőnyeg alá! Vegyük sorra őket, s higgadtan beszélgessünk róla. Akivel nem lehet higgadtan és lényegretörően beszélgetni, az vélhetően nem is kíváncsi a problémánkra, aminek bizonyára korábban is ezer apró jele volt már. Ekkor viszont: ne erőlködjünk.

– Szép szóval, szeretettel értesse meg a párjával, hogy Ön nem osztozkodó típus, nem híve a titkolózásnak, s ezt nem is akarja elviselni.

– Bátran tisztázza még a kapcsolat elején, hogy a szeretet mellett a bizalom és az őszinteség az alapja mindennek . Ha ezek megrendülnek, borulhat a „szerelemvár” is.

– Nem lehet valós oka eltűrni a végtelen megaláztatást, hazugságot, a játszmákat.

– Ha nem igazán komoly a vita és az esetleges féltékenységi jelenet, s bár túl vannak a lángoló szerelmen, de meg akarja tartani a párját, vessen be néhány szokatlan „praktikát” a lélek simogatásában és a testi szerelemben egyaránt.

– Önámítással nem sokáig lehet boldog. Bízzon magában, ne hagyja kijátszani éseltiporni a tiszta érzéseit!

– Szeresse és fogadja el magát, ha kell, a társa nélkül is. Engedje el a félelmeit, bátran ölelje magához a vágyait. Próba, szerencse – nincs mit veszíteni.