Képmutató Közel-Kelet

Az ürügy a Gázai övezet volt. A nemzetközi közösség elszörnyedt, hallva, hogy a palesztin területeket ért izraeli csapás legalább 1300 embert ölt meg, lerombolt tizennégyezer otthont, 219 gyárat, 240 iskolát – legalábbis így jelentette az UNDP, az ENSZ egyik illetékes hivatala. Hogy a 15-ször 40 kilométernyi zárt területen ennyi nemzeti, vagyis palesztin intézmény hogyan létezhet, arról nem szól az ENSZ híradója.

Izrael azért támadta meg tavaly december végén a Gázai övezetet, mert a Hamász gátlástalanul lőtte (lövi) rakétáival az izraeli területeket, iskolákat, városokat. Arról már nem szól a fáma, hogy a radikálisok a Gázai övezetből kiverték a megbékélésre hajlamos „hivatalos” palesztinokat, Mahmud Abbasz palesztin elnök híveit.

Az egyiptomi tanácskozás fő célja az volt, hogy csillapítsa a lelkiismeret hullámzásait. A palesztinok azt mondták, hogy nekik mindössze 2,8 milliárd dollárra van szükségük Gáza újjáépítéséhez. A nemzetközi közösség viszont a derűs estén mindjárt 4,5 milliárd dollárt ajánlott fel nekik. Nyilatkozatokban nem volt hiány: Hillary Clinton amerikai külügyminiszter a térségben tett első útja során azt hangoztatta, hogy „Washington minden erejével a békét keresi”. Azt mondta, hogy Gázát nem lehet elválasztani az Egyesült Államok szélesebb erőfeszítéseitől, azaz abbéli törekvéseitől, hogy a Közel-Keleten két államot hozzon létre: egy jövőbeli palesztint a már létező zsidó állam mellett.

A Sarm-es-Sejk-i összejövetelnek volt valami diszkrét bája: a gázai övezetet birtokló Hamászról egy szó sem esett, a szervezetet úgy kezelték, mintha nem is létezne. Mindenki Mahmud Abbasz palesztin elnökre figyelt, akinek viszont még csak beleszólása sincs a gázai ügyekbe. A Hamász végül is terrorszervezet mind az Európai Unió, mind az Egyesült Államok szerint.

A jelenlévők és Abbasz végül mind az igazságos megoldást szorgalmazták, de minden résztvevő a magáét fújta: végül a vita beletorkollott abba, hogy ki ellenőrizze a pénzeket. Az köztudott, hogy bár a nemzetközi közösség folyamatosan pumpálta a dollárokat a palesztin ügyekbe, ezek a dollárok elfolytak a különféle befolyásos palesztin tisztségviselők kezén.
A gázai adományozó konferencia már csak azért is érdekes időpontban ült össze, mert Izraelben még nem dőlt el, hogy milyen kormány alakul. Csaknem biztosnak látszik, hogy Benjamin Netanjahunak, a Likud vezérének kell kormányt alakítania – de addig még hetek telhetnek el. Netanjahu és az izraeli jobboldal nem arról híres, hogy kész az engedményekre a palesztinokkal. Így meglehet az is, hogy ha a Sarm-es-Sejkben folyó adományozó konferencia teljes sikerrel ér véget, az izraeli kormány elutasít minden együttműködést.

A nemzetközi közösség „látható jeleket” igényel a palesztin egység kialakításának folyamatában, mert egységes kormányra, egységes szemléletre van szükség. A látható jelek azonban egyelőre csak arra utalnak, hogy az izraeli–palesztin vita lényege nem változott, csak új formákat ölt és megint csak a pénzbe fullad. A békefolyamat – ahogy régebben hívták – a régi mederben csordogál, abból évtizedek óta nem lehet kitéríteni, és arról szól, hogy e patthelyzet fenn is maradjon. Izrael milliárdokat kap az Egyesült Államoktól, hogy megvédje magát, a palesztinok pedig mindig számíthatnak a nemzetközi közösség segítségére. A mostani négy és fél milliárd dollár pedig a jövőben még több is lehet.