Népirtók a törökök?

Ahmet Davutoglu és Edvard Nalbandján, a török és az örmény külügyminiszter azonban csak forgatta a tollat a kezében – de nem írt alá. Azon vitatkoztak, hogy ha a nyilvánosság és a kamerák előtt végül aláírnak, akkor ki mit fog mondani. Davutoglu a hegyi Karabahról beszélt volna: az Azerbajdzsánba beékelődött örmény területről, ahonnan az örményeknek ki kellene vonulniuk; Nalbandján pedig arról a népirtásról, amelyet a törökök követtek el csaknem száz évvel ezelőtt.

A török és az örmény külügyminiszter három órát át nézett farkasszemet egymással, pocsékolva a vendég hatalmasságok drága idejét. Állítólag Hillary Clinton állt elő a patthelyzetet feloldó javaslattal: Uraim – mondta –, mi lenne, ha csak aláírnának és nem mondanának semmit? Így is lett: Davutoglu és Nalbadján, kissé morcosan ugyan, de aláírt és befogta a száját. Talán ezzel tényleg elkezdődött valami.

Nem sokkal az első világháború kirobbanása előtt, az egykori Ottomán Birodalom már haldoklott. Az úgynevezett Ifjú Törökök (hithű katonatisztek) mozgalma már évek óta megpróbálta – mai szavakkal: etnikai tisztogatás keretében – megszabadítani az iszlám országot a katolikus örményektől. Törökország a németekhez csatlakozott a világháborúban, s 1915-től kezdve megtalálta az alkalmat és ürügyet arra, hogy az örményeket „kitelepítse” Kelet-Anatóliából. A tömeges deportálásban örmények százezreit lőtték agyon, vagy a szíriai sivatagban pusztultak el, éhen-szomjan, betegségben.

Az örmények szerint szervezett népirtás történt, melyben másfél millió ember halt meg. A törökök azt tartják, hogy a szokványos polgárháború áldozatai voltak, s „csak” 300 ezren vesztek oda – de hát ilyen a háború. A szakértők megalapozott becslései szerint a halottak száma meghaladja a milliót.

Népirtás ez? Több mint húsz ország szerint – közöttük van Franciaország, Kanada, Olaszország, de még Oroszország is – igen. Máig kérdés azonban, hogy mennyire előre kitervelt, megfontolt akcióról volt szó – a népirtásnak ugyanis ez a kritériuma.

Az egyezményt Zürichben végül is aláírták, kezdődhet a megbékélés kora. Kinyitják a két ország közös határát, megindul a forgalom, közös szakbizottságok vizsgálják majd a közös ügyeket, a testületek között lesz egy, amely a történelem dimenzióit veszi szemügyre – ha a török, örmény, görög nacionalisták ezt egyáltalán engedik, s ha az érintett Azerbajdzsán, amely igényt tart az örmény Karabahra, nem szól durván közbe.