Tömeggyilkos vagy nemzeti hős?

A cikkek tartalma is ellentmondó – némi támpontot a megjelenésük dátuma ad. A korábbi írások szerint a Marosvásárhelyre tervezett tábornokszobor felállításával egyetértettek az RMDSZ-es tanácstagok – újabban viszont ellenzik azt. Nyilatkozik mindenki, aki csak számít, meg néha olyanok is, akik nem számítanak. Van, aki „vitatott figurának” nevezi a tábornokot, van, aki tömeggyilkosnak – s olyan is akad, aki szerint a magas rangú katona kifejezetten a magyarokat lövette 1989 decemberében Temesváron.

Stefan Gusa vezérőrnagy Románia vezérkari főnöke volt akkoriban, és Vasile Milea honvédelmi miniszter halála – meggyilkolása vagy öngyilkossága, ma sem tudni – után már a legnagyobb hadúr. Tény, hogy a forradalom napjaiban Temesváron folytatott tevékenységéért 1997-ben, két másik tábornokkal egyetemben, elítélte őt a katonai bíróság  – de akkor már három éve halott volt. Mindenesetre az azóta eltelt tizenkét év – s a forradalom óta elballagott két évtized – viszont nem nevezhető történelmi távlatnak. Legalábbis ahhoz nem, hogy nyugodt szívvel és lélekkel szobrot állítsanak a hozzá hasonló figuráknak.

Egy kis múltidézés. Otopeni Bukarest nemzetközi reptere. 1989. december 23-án a Campinán állomásozó állambiztonsági egység 63 katonáját – sorkatonákat és tiszteket – Otopenibe parancsolták. Feladat: segíteni a repteret védő katonáknak a várható terroristatámadás elhárításában. A küldetésnek három teherkocsival vágtak neki – és fegyvertelenül. A repülőtéren lévő alakulat viszont éppen őket nézte terroristáknak. A campinaiak vesztesége: 50 halott és 13 sebesült néhány perc alatt. Aztán a második hullámban Gusa tábornok tankokat küldött az „objektum” ellen. Az oszlop parancsnoka három sortűz után találkozott egy, a mezőn – s ez nem valami rosssz tréfa! – szaladgáló  tiszttel, hogy megtárgyalták a dolgokat: az utolsó pillanatben lefújták a támadást.

Példa a tökéletes diverzióra. Valamint arra, hogy miként lehet ellenséget csinálni a semmiből, ha nagyon kell. Márpedig nagy szükség volt rá. A hadvezetésnek igazolnia kellett a korábbi melléfogásait. Csakhogy a vérengzés súlyosabbra sikerült annál, mint amit hosszú évek múltán általában elfelejt a világ. Vizsgálatok követték egymást, csillagok hulltak a váll-lapokról – s apadni kezdtek a siratók könnyei is.

Megtörténhetett, hogy Gusa tábornoknak nem volt elég információja? Esetleg félrevezették – mondjuk, a Securitate, vagy a KGB, vagy a GRU? Lehet. Csakhogy a vezérkari főnök még az akkori Romániában sem hozhatott ál-, rém- és félhírek alapján ilyen horderejű döntést.

Miért is kell(ene) Gusa tábornoknak szobrot emelni egy olyan városban, amelyhez semmi köze nem volt soha? Valószínűleg azért, mert már hosszú évek óta kínosan ácsorog feltét nélkül egy talapzat a marosvásárhelyi Vársétányon. Annak idején Ion Antonescu marsall mellszobrának szánták – de ez egy másik történet egy másik vitatott figuráról. Vagy azért, mert – valamit valamiért alapon – a magyarság szobrot állíthat Sütő Andrásnak a városban. De lehet, hogy azért, mert a politikusoknak ebből remek alkalmuk adódik egy kis összezörrenésre, s a nép akár azt is gondolhatja: te, ezek most tényleg csinálnak valamit...