Protokoll blődli, földön és égen…

Róma, a hetvenes évek vége
Kádár János ritka nyugati útjai során Rómába látogatott. Járt a pápánál, a Vatikánban, és fogadta őt Pertini köztársasági elnök – az a bájos, idős bácsi, aki az olaszok foci-világbajnoki győzelme idején minden protokollszabályt megszegve, felállva, feltartott kézzel ugrált a dísztribünön – a Quirinale-palotában.

Az autókonvoj fékez, Kádárt kisegítik a limuzinból, aggódó arccal körülnéz, majd mély levegőt vesz az augusztusi hőségben, és hosszan méregeti a csaknem száz lépcsőből álló utat, mely felvezet a palotába, a mosolygósan várakozó Pertinihez.
– Te jó ég! – sóhajt Kádár, s erejét összeszedve, már-már egyenletes léptekkel baktatni kezd fölfelé a lépcsősoron.

Itt nem lehet megállni, pihenni picit, nem veheti elő a mégoly magas közjogi méltóság sem zsebkendőjét, hogy megtörölje izzadó homlokát. Itt menni kell, haladni fölfelé a száz lépcsőn, mosolyogva, tucatnyi kamera és fényképezőgép kereszttüzében. Száz lépcső, rajta száz díszegyenruhás alabárdos, csillogó aranysisakban. Az újságírók tippelgetnek, felér-e a lendület, bírja-e a hetvenes éveiben járó, lassú léptű Kádár. Úgy a hatvanadiknál lehetett, fújtatva, mint a duda, mikor az egyik aranysisak mögül váratlanul magyarul megszólalt az alabárdos:

– Jó napot, Kádár elvtárs! – nem is szólt, csak sziszegte, fájdalmára nem csak ők ketten hallották. Az öreg oda sem nézett, lehajtott fejjel baktatott fölfele, és mormogta:
– B...a meg, rendőr otthon is lehetne…

Varsó, a nyolcvanas évek legvége
A magyar kormányfő – aki feltűnően nem Lázár György humorával és Németh Miklós szűkszavúságával színesítette az újságírók életét – épp a második whiskyjére várt a kormánygép fedélzetén, túl egy háromnapos izzasztó tárgyaláson Jaruzelsky tábornokkal, hazafelé tartva. A turbinák már dübörögtek, a pilóták várták a felszállási engedélyt, mikor a szalonba belépett a kapitány, és jelentett:
– Miniszterelnök úr! Samora Machel mozambiki vezető feleségét Budapesten megoperálták a vakbelével.
– Szép tőlünk! – mondta Grósz Károly, hiszen ő volt akkor a miniszterelnök. És szemmel láthatóan egy szót sem értett belőle, mi köze van egy szánandó mozambiki asszony féregnyúlványához.

– Maga Samora Machel van itt a repülőtéren, Varsóban, és kérdezi: nem vinnénk-e el Pestre, meglátogatni az asszonyt?
– Jöjjön, csak gyorsan! – mondta az elcsigázott Grósz, és kisétált az újságírók közé:
– Ki tud itt angolul? – Többen is jelentkeztek, de engem már ismert, rám mutatott:
– Na, jöjjön csak, Lacikám – mondta, és húzott is magával. Ekkor lépett be egy hatalmas fekete ember, aranysújtásokkal, bojtokkal, paszományokkal, rendjelekkel gazdagon díszítve. Nekem annyi időm sem volt, hogy elmagyarázzam, a közgazdasági egyetem nyelvi intézetének példátlan toleranciájaként és jó szándékának örök mementójaként őrzök csak nyelvvizsgát, kormányközi tolmácsolásra feltűnően képzetlenül.
– Ez még csak a tamburmajor, vagy már az elnök? – kérdezte Grósz, és újabb whiskyért nyúlt.

A fekete ember előlépett, ültéből magához húzta a magyar miniszterelnököt, és széles mosollyal lapogatta jobbról-balról. Közben beszélt, beszélt, és én azt hittem, elájulok – még a kötőszavakat sem értettem belőle. Míg Grósz levegőért kapkodott, sápadtan suttogtam:
– Bocsánat! Szerintem ez nem angol. Talán francia, de az sem biztos. Ami biztos, hogy én egy szót sem értek belőle.
– Nem baj, fiú! Szerintem otthon sem értik. Azért maradhatott majd’ húsz évig főportás az országban – mondta nevetve Grósz, és megpaskolt: – Majd mi jól elbeszélgetünk. Tudja, én is voltam újságíró…

Moszkva, a nyolcvanas évek közepe
Repülőgép, Moszkva felé, néhány nappal azután, hogy a szovjet légierő lelőtte a Szahalin szigetek fölött az elhíresült koreai utasszállítót, arra hivatkozva, hogy letért a légifolyosóról és semmilyen figyelmeztetésre nem válaszolt.

Kádár János ritkán ült repülőre, inkább – ha tehette – vonattal utazott. Most sürgős volt, menni kellett a kormánygéppel. Szemmel láthatólag szorongott a fedélzeten, félt a repüléstől, különösen akkortájt, amikor minden a koreai gép katasztrófájáról szólt. Félórát sem voltunk levegőben, mikor a gép kapitánya teátrálisan jelentett Kádárnak.

– A szovjet légierő harci gépei alakzatban repülnek, díszőrséget adva a magyar kormánygép mellett, Kádár elvtárs tiszteletére.
Az öreg felnézett és csak annyit mormolt:
– Azért csak válaszoljon nekik, ha kérdeznek valamit! Ha lehet, többször is...