Új szelek fújnak az ólakban

Mindig fontos szerepet játszottak az állatok a kerekegyházi Peczelák Lajos életében. Gyerekkora óta tenyészt galambokat, szenvedélyesen horgászott, a vadászatról nem is beszélve: ő a város vadászmestere. Amikor harmincnyolc esztendővel ezelőtt összekerült a feleségével, mi sem volt természetesebb számukra, minthogy legyenek jószágok az udvarban.

Tíz-tizenkét anyakocát tartottak, s az is előfordult, hogy egyszerre ötven hízó nevelkedett az ólakban. A családfő, iparosember lévén, lakatosként dolgozott a helyi termelőszövetkezetben. Legtöbb munkája a sertéstelepen akadt. Szabad óráiban pedig a saját gazdaságát fejlesztgette, melynek a rendszerváltozás majdnem gátat szabott. Az évek múlásával ugyanis átalakult a piac, s a régi típusú háztáji gazdálkodásból nem lehetett már megélni. Aki nem érezte meg az idők szavát, az lehúzhatta a rolót. Peczelák Lajos ekkor állt először válaszút előtt.

– A nyolcvanas években vadkacsatenyésztéssel is foglalkoztam, a szövetkezettől béreltem egy telepet – meséli takaros kerekegyházi otthonában az ötvenkilenc esztendős vállalkozó. – Később építettem egy négyszáz négyzetméteres ólat, merthogy időközben kialakítottam a saját törzsállományomat. Volt olyan időszak, amikor a tanyáról évente százhúszezer szúrt állapotban szállítandó vadkacsát vittek el exportra a felvásárlók.

Aztán szerte a világban felütötte fejét a madárinfluenza, hirtelen megcsappant az érdeklődés a szárnyasok iránt. Teljesen lenullázódott a piac, amit Peczelákék is megtapasztaltak. Esztendőknek kellett eltelniük, hogy változzon a helyzet, de a régi szép idők már sosem jönnek vissza. Mostanság jó, ha évente eléri a tízezer darabot a szállítmány, haszon pedig alig van rajta. A gazda azonban, örök optimistaként, folyamatosan fejlesztgette a sertéstelepet is, kamatoztatta lakatostudományát, maga tervezte és építette a karámrendszert, illetve az etető- és itatóberendezéseket. Mindezeket önerőből valósította meg, nem kellett hitelt felvennie. De aztán annak is eljött az ideje.

A kilencvenes évek közepére végleg befellegzett a háztáji gazdaságoknak, tíz-húsz sertés tartásával nem lehetett versenyben maradni. Peczelák Lajosnak megint el kellett gondolkodnia a jövőn: vagy növeli az állományt, vagy felszámolja. A bővítés mellett tette le a voksát. Lassú léptekkel haladt előre. Jóformán mindent maga csinált, a technológia is az ő találmánya. Mivel a földek saját tulajdonában vannak, a megtermelt takarmányért sem kell pénzt kiadni, így mindig több jutott a fejlesztésekre. De a sertéságazat ingadozó helyzete miatt folyamatosan küzdeni kellett a fennmaradásért, és az utóbbi néhány év is azt bizonyítja, hogy ennek a harcnak még nincs vége.

– Megint csak elérkezett az a pont, ahonnan nehéz továbblendülni – folytatja a gazdálkodó. – Tehát 2007 elején felvetődött az újabb terjeszkedés kérdése. Ehhez azonban már nem volt elegendő tőkénk, a tartalékainkat feléltük a válságos idők alatt. A családi kupaktanács úgy döntött, hogy részt veszünk egy uniós pályázaton. Sikerült is elnyernünk egy jelentős összeget, ám a fennmaradó részt hitelből kellett kiegészítenünk.

Teljes felújítás vár a gazdaságra: a sertésólaktól kezdve a trágyatárolón át a szociális épületekig minden a legmodernebb lesz. Százhúsz anyakocát tartanak, a megtermékenyítés is helyben történik, a szaporulatot hizlalják. Peczelák Lajosnak a három gyereke mindig besegített, így bízhat abban, hogy átadhatja majd nekik a stafétabotot. Tizenegy unokája is van már, és néhányuk érdeklődik az állatok iránt – bár a fiúknak leginkább a traktorok tetszenek.