Trianoni ítélet: bűnhődjön a vesztes

– Magyarország a háborúba lépéssel mindenképpen vállalta az ország szétszabdalódásának veszélyét?
– Igen, a tét valóban nagy és a kimenetel bizonytalan volt. A magyar miniszterelnök, gróf Tisza István éppen ezért próbálta is a hadüzenetet elkerülni. Az osztrák katonai körök viszont bíztak a győzelemben. A háború irányába befolyásolta őket a Német Császárság is, amely az Osztrák–Magyar Monarchia szövetségese volt. Az uralkodó, Ferenc József ennek ellenére egy hónapot habozott. A szarajevói merénylet és a hadüzenete között ugyanis éppen ennyi idő telt el. A birodalom és ezen belül a történelmi Magyarország feldarabolásának a terve mindazonáltal csak később vált elfogadottá. A háború első felében az antant hadicéljai még bizonytalanok voltak.

– Az ország darabokra hullásának legfőbb okaként a helytelen nemzetiségi politikát szokták említeni.
– Alapnak valóban a lakosság soknemzetiségű összetétele tekinthető. A Monarchiában tucatnyi nemzetiség és több mint féltucatnyi vallásfelekezet élt együtt. A magyarok aránya például a birodalomban csak 20, s a Magyar Királyságban is kevesebb mint 50 százalékot tett ki. Az 1867-es kiegyezés két uralkodó nemzetet hozott létre: a német-osztrákot és a magyart. Ez különösen a cseheket és a horvátokat hagyta kielégítetlenül. De területi-önigazgatási jogokat követeltek a magyarországi románok, szerbek és szlovákok is.

– Lehetett volna egyáltalán olyan nemzetiségi politikánk, ami által egyben tartható az ország?
– Nem tudjuk, mi történt volna, ha ezeket a jogokat valamikor a háború előtt megkapják. Azt viszont tudjuk, hogy ezek hiánya csökkentette a magyar állameszme iránti lojalitásukat. És a háború alatt ez meg is mutatkozott.

– Miért álltak a győztes hatalmak a nemzetiségeink mögé? Szétdarabolásunkkal gyengíteni akartak bennünket, vagy valóban hittek a népek önrendelkezésének eszméjében?
– Mindkettőről szó volt. Vagyis arról is, hogy a Monarchia „elnyomott nemzetiségeit” fel kell szabadítani, és arról is, hogy stratégiai érdekeiknek megfelelő helyzetet akartak teremteni Kelet-Európában. A Monarchia a Német Császárság szövetségese volt, és láthatóan az is kívánt maradni. Oroszországra viszont, amely eleinte együtt harcolt Angliával és Franciaországgal, az 1917-es forradalmak után nem lehetett számítani. Európa keleti felében ezzel hatalmi vákuum keletkezett. A kérdés az volt, hogy ki fogja ezt kitölteni. A Monarchia felbomlasztása és a nyugati hatalmakkal szövetséges kis nemzeti államok létrehozása jó eszköznek látszott arra, hogy a térség német–osztrák–magyar befolyás alá kerülését megakadályozzák.

– Hogyan egyeztethető össze a népek önrendelkezési jogának elvével az, hogy hárommillió magyar került a határainkon túlra?
– Sehogy sem egyeztethető össze. A nemzetiségi elv csak a kiindulópont volt, amit több más szempont egészített ki. Ilyen volt a természetes határok elve, ami például a csehszlovák–magyar határ kijelölésében játszott szerepet. Ezért lett határ a Duna, noha tőle északra, a Csallóközben csak magyarok éltek, és nem is kevesen. Vagy a közlekedési szempontok, például a vasúti összeköttetés biztosítása. Ez volt az egyik indoka az akkor még szintén magyar többségű Szatmárnémeti és Arad közötti úgynevezett partiumi sáv Romániának ítélésében. Vitás esetekben mindig a győztesnek elismert utódállamok, s nem Magyarország javára döntöttek. Vagyis a „bűnhődjön a vesztes” elve is érvényesült.

– Rontott-e Magyarország tárgyalási pozícióján az, hogy 133 napig Tanácsköztársaság volt az államformánk és kommunisták voltak hatalmon?
– Nem, vagy csak igen kis mértékben. A Párizsban ülésező békekonferencia szakbizottságai ugyanis már 1919 februárjában-márciusában megállapították a magyar határokat, amelyeket a Legfelsőbb Tanács májusban hagyott jóvá. Ezek a későbbiekben nem, vagy csak alig változtak. Ez alól egyetlen kivétel volt: Burgenland. Ezt júniusban ítélték Ausztriának. Igényük bejelentésekor az osztrákok valóban hivatkoztak a Magyarország részéről fenyegető bolsevista veszélyre. Ez esetben is fontosabb volt azonban, hogy Burgenland lakosságának mintegy 80 százaléka német anyanyelvű volt.

– Miért nem képviselhette senki Magyarországot 1920 januárjáig a béketárgyaláson?
– A Károlyi-kormányt meghívták volna, de az 1919 márciusában megbukott. Fontolgatták a Tanácsköztársaság meghívását is, de miután az május végén hadjáratot indított a felvidéki területek felszabadításáért, letettek róla. 1919 augusztusától még kaotikusabb viszonyok következtek. Az 1919 novemberében megalakult koalíciós jellegű Huszár-kormányt, amelyet végül meghívtak, lényegében az ő egyik megbízottjuk állította össze itt, Budapesten. Ugyanő gondoskodott arról is, hogy az ország négyötödét megszállva tartó román hadsereg kezdje meg a kivonulást.

– Igaz-e az, hogy a csehek az Ipolyt és a Rogyvát hajózható folyónak állították be, s ezért került oda a határ, vagy ez csupán mítosz?
– Ez a Trianont övező sok-sok mítosz egyike. Ha volt is szerepe, ennél fontosabb szempontnak bizonyult, hogy az Ipolytól északra, de annak folyását követve húzódott egy vasútvonal, amely Párkányt összekötette Ipolysággal. Ez volt a döntő szempont.

– Az Apponyi Albert által vezetett küldöttség eleinte ragaszkodott az ország teljes területének megőrzéséhez. Más tárgyalási taktikával vajon lehetett volna-e jobb eredményeket elérni?
– Sajnos a történelmet nem tudjuk újrajátszani. A magyar békedelegáció később már megelégedett a népszavazással, s csak még később jutott el az etnikai szempontok előtérbe állításához. Ez a tárgyalási stratégia nem vezetett eredményre. Nem tudjuk, mi lett volna, ha kezdettől fogva csak a magyar többségű területekre koncentrál. Talán más, talán ugyanez.

– Apponyi a beszédében részünkről előre elfogadottnak jelentette ki egy esetleges népszavazás eredményét. A nagyhatalmak ehhez azonban nem járultak hozzá…
– Több oka volt ennek. Először is: a győztesnek elismert utódállamok számára ez elfogadhatatlan lett volna. Szerbia azért harcolt a háborúban, azért nem kötött különbékét veresége után sem, hogy a háború után a Nyugat-Balkánt saját fősége alatt egyesítse. Olaszország 1915-ben azért lépett be a háborúba az antant oldalán, hogy győzelem esetén többek között Dél-Tirolt, Isztriát és Dalmácia egy részét is megkapja. Románia ugyancsak területi ígéretek fejében tört be Erdélybe 1916-ban. Neki még annál is többet ígértek, mint amit végül megkapott. Ezeket a háború alatti szerződéseket nem lehetett teljesen semmisnek tekinteni. Másodszor: nagyjából tudni lehetett, hogy a magyar többségű területek Magyarországnál akarnak maradni, a nem magyar többségűek pedig nem. Mi értelme lett volna például Székelyföldet megszavaztatni? A székelyek bizonyosan Magyarország mellett szavaztak volna, de hát a Székelyföldet nem lehet eltolni Debrecenig. A közbenső területeken pedig már akkor román többség élt.

– Sopron hovatartozásáról később mégis népszavazás dönthetett, ám egyes osztrák történészek csalást emlegetnek. Van ennek alapja?
– Ez egy különleges eset volt, ahol két vesztes között próbáltak igazságot tenni a győztesek, egy meghatározott, kicsiny területen. Kétségkívül előfordultak csalások, ám nem olyan mértékben, hogy a szavazás eredményét hitelteleníthették volna.

– Volt-e a békeszerződésnek titkos záradéka?
– Semmiféle titkos záradék nem volt, ez is legenda.

– Egyes vélekedések szerint az ország előbb-utóbb mindenképpen szétszabdalódott volna, a vesztes háború ehhez csak apropót szolgáltatott. Ön szerint is?
– A történelem természetéből adódóan erre ismét nem tudunk világos választ adni. Csak feltételezéseink lehetnek. Én abban vagyok csak biztos, hogy az 1867-ben létrehozott dualista struktúra halálra volt ítélve.