Vámos Miklós nem kérdez többé!

– Majdnem ezer oldalt írt a „kedves kollégákból”. Nem sok ez?
– Ez voltaképp inkább átírás, s főleg húzás. A hetvenhét beszélgetés terjedelme legépelve elérte volna az ötezer oldalt. Ennek fényében teljesítménynek érzem, hogy sikerült ezer alá szorítani.

– Miféle hozadéka van a beszélgetéseknek?
– Arra törekedtem, hogy kirajzolódjék az egyes szerzők emberi arcéle. Derüljön ki, milyen férjek-feleségek, apák-anyák, gyerekek, nagyszülők az írók, költők. Ugyanakkor legyen valamiféle pályaív is. Azt hiszem, a Kedves kollégákból meg lehet tudni, hogy mely könyveket érdemes kézbe vennie annak, aki érdeklődik a kortárs magyar szerzők iránt. Mert aki nem, az okosabban teszi, ha rákap.

– Kivel volt a legélvezetesebb a diskurzus?
– Kortársaimmal: Nádassal, Spiróval, Esterházyval.

– Kihagyott valakit a könyvből?
– Az elkészült beszélgetésekből nem. De voltak ketten, aki lemondták a fellépést: mindketten kétszer, harmadszor meg nem hívtam őket. Egy kortársam pedig külföldön él, ővele nem sikerült az időpontegyeztetés.

– Miért szerepeltet egyeseket kétszer is?
– Ők a kedvenceim: nem csak a műveik, hanem a személyiségük miatt is közel állnak hozzám. Úgy gondoltam, érdekes lehet, miről beszélgetünk úgy, hogy a két alkalom között eltelt öt év.

– Leírva nem más az élő beszélgetés?
– Dehogynem! A legépelés nagyon silány szöveget ad, mert az élő szó egészen más, mint a leírt. Számomra mulatságvolt hetvenhét szerző stílusában maradva átírni a szövegüket, úgy, hogy mégis az eredeti személyes modor érzetét keltse. Sokat vacakoltam ezzel.

– Tudom, hogy nem poénból, de ön is nyilatkozik. Ez akkor is jó ötlet lett volna, ha nem kell beugrania a távolmaradt vendége helyére!
– Nagyon kedves. De majdnem kihagytam ezt az önterjút a kötetből, attól tartva, hogy nem ízléses, ha a kérdező előtérbe tolja magát. De aztán így alakult, s minthogy valamennyi beszélgetést a kötetbe szerkesztettem, végül benne hagytam.

– Mit szóltak a kollégák a könyvhöz? Mindenki minden szót átengedett?
– Igen hízelgő véleményeket és leveleket kaptam már akkor, amikor a kiadó szétküldte a végleges változatot az érintetteknek.

– Tud arról, hogy jobban fogynak írótársai művei az interjúkönyv megjelenése óta?
– Ez titkon cél volna, de még nem kaptam ilyesfajta adatot. Nehéz mérni, hogy az adott könyv minek a hatására fogy jobban. Ha jobban fogy bármely szépirodalmi mű, az mindenképp öröm, nem igaz?

– És Vámos Miklós új könyvét veszik, mint a cukrot?
– Mit álszerénykedjem...

– Azt ígéri, nem kérdez többé. Elhiggyem?
– Próbálja meg.

– Most fordul a kocka: önt kérdezgetik az újságírók. Lelkesen válaszolgat?
– Úgy érzem, eléggé kötelességtudó munkadarabbá alakulok, ha a sajtó hozzám fordul. Talán a kollegiális tisztelet okozza.

– Gondolom, a riporter után az író következik. Mit ír?
– A következő műdarabom nagyjából elkészült, még fésülgetem. Október elsején jelenik meg, az lesz a címe: A csillagok világa. Alcíme: mesés regény. Én ugyanis meseregényt akartam írni, tekintettel a hat és félévesekre, akiknek apjuk lehetek. De olyasmi lett belőle, ami talán felnőtteknek inkább való: egy tengerjogász szabálytalan családregénye. Ha gyerekek is olvassák, annak örülni fogok, de okosan teszik, ha átugorják a rövidke dőlt betűs részeket. Ezt majd a fülszövegben is javasolom.