Elegendő a bocsánatkérés?

A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) székhelyén, Bécsben hétfőn rövid megemlékezést tartottak abból az alkalomból, hogy 1945. augusztus 6-án és 9-én az Egyesült Államok atombombát dobott Hirosimára és Nagaszakira. A bombák azonnal megöltek 140 ezer embert Hirosimában és legalább 70 ezret Nagaszakiban. Hogy utána a sugárbetegségben, fertőzésben hányan haltak meg, arra különféle adatok utalnak – ezrek, tízezrek, százezrek. Japánban nagyon gyorsan kiosztották az Egyesült Államokra a háborús bűnös szerepét, még akkoriban is, amikor fény derült a japánok gyalázatos bűneire Kínában és Délkelet-Ázsia egyéb részein.

Az amerikai gondolkodásban azonban meghatározó Pearl Harbor: Japán 1941. december 7-én megtámadta az Egyesült Államok csendes-óceáni flottáját és ezzel bevonta Amerikát a második világháborúba. A csendes-óceáni csaták amerikaiak százezreinek életébe került. Legendák (regények) szólnak ennek a háborúnak a megpróbáltatásairól, a japánok hadifogolytáborairól – no meg arról, hogy a háború végén az Egyesült Államok szembesült a feladattal: hogyan lehet megostromolni és megszállni Japánt. Sztálin, a szovjet vezető ugyan kilátásba helyezte közreműködését Japán semlegesítésében, de akkor az amerikaiaknak már volt némi tapasztalatuk ennek az együttműködésnek a természetéről: ré­¬málom lehetett volna Japán közös amerikai–szovjet megszállása.

Harry Truman amerikai elnöknek (csak 1945 áprilisától lehetett elnök, Franklin D. Roosevelt halála után) alighanem halvány fogalmai lehettek az atombomba hatásairól, hiszen az első robbantási kísérletet csak abban az évben, 1945. július 16-án hajtották végre az Új-Mexikó állambeli Alamogordóban egy urániumbombával. Truman elnök szembesült azzal a feladattal, hogy úgy zárhatja le gyorsan a csendes-óceáni háborút, hogy szárazföldi harcok helyett megkímélheti akár több százezer amerikai katona életét.

A vita azóta is dúl arról, hogy az Egyesült Államoknak joga volt-e bevetni egy tömegpusztító fegyvert, és bocsánatot kell-e kérnie emiatt. Ebből azonban nem következik, hogy – mint azt a japánok egy része reméli – az Egyesült Államok bocsánatot is fog kérni az atomfegyver bevetéséért, amely akkor napok alatt térdre kény¬szerítette a militarista Japánt.

Tavaly Barack Obama amerikai elnök Prágában mondott beszédében sürgette az atomfegyverek eltüntetését. Hirosima polgármestere, a nagaszakiakkal együtt, pedig az elnököt sürgette: látogasson el az atomfegyver pusztító hatásainak helyszínére. Obama novemberben Japánba látogat, de nem valószínű, hogy ennek következtében átértékeli a történelmet – erre nincs jogosultsága. A most 79 éves Takahasi Akihiro, a hirosimai emlékmúzeum volt igazgatója szerint semmi értelme, hogy Barack Obama bocsánatot kérjen 65 év után – de látnia kell saját szemével, hogy mi történt. Ez talán erősíti az amerikai elnök eltökéltségét abban, hogy felszámolja az atomfegyverek világát.

Mindenki atombombája. Minden diktátort elszédít az a tény, hogy az atombomba a végső fegyver: ha bevetik, elpusztítja egy nagyváros épületeinek 80 százalékát, és „szerencsés esetben” megkárosítja a masszív épületek további 7 százalékát is. Ez csak az anyagi kár, hiszen a nagyváros csaknem teljes lakossága is elpusztul – mondjuk, egymillió ember. Kell csaknem ezer kiló megfelelő anyag, és olyan robbanást lehet előidézni, amely több mint egymilliárd kiló hagyományos robbanóanyag teljesítményével egyenlő. Hát nem csodálatos? Manapság csak a gazdasági háttér szabja meg, hogy ki vagy mely ország gyárthat atomfegyvert. Hirosima és Nagaszaki óta jóval több mint kétezer kísérleti atomrobbantást hajtottak végre földön, vízen és levegőben.

A világon manapság szinte nincs ellenőrizhető módja annak, hogy ki gyárt atombombát, s mára az atombomba tulajdonképpen közkincs lett. Rendelkezik ilyen fegyverrel az Egyesült Államok, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína, India, Pakisztán, Észak-Korea, Izrael – és tulajdonképpen bárki, aki akar. Atombombát gyártani azonban költséges dolog, még a bevetéséhez is háttér kell, ezért került előtérbe a „piszkos bomba”: ennek lényege az, hogy a sugárzó és mérgező anyagot hagyományos robbanóanyagba keverik és vele együtt „szétszórják”, ezreket, tízezreket megfertőzve, halálos betegségre ítélve. Az atomháború már régen nem a bombákról szól.