Krisztus-várás lázában

Itt a világvége
Azt valamennyien tudjuk az iskolai tanulmányainkból, hogy Istvánt 1000 karácsonyán, némelyik forrás szerint 1001-ben, az új évezred első napján koronázták királlyá. Azt azonban kevesebben, hogy az időpont megválasztása nagyon is tudatos volt. Győrffy György történész István királyról írt műve szerint azért, mert az ezredforduló éveiben Európa keresztény népei körében erősen tartotta magát az a hiedelem, amely szerint Krisztus hamarosan visszatér. Előbb ugyan az Antikrisztus lép fel, nagy pusztítást végez, ám Krisztus legyőzi őt, és beköszönt a béke korszaka. Aki pedig Krisztus eljövetelekor az ő tanításait követve él, az a megújult világban elnyeri a jutalmát, míg a gonoszok pedig a pokolra jutnak.

A Krisztus-várás a X. században egyre erősödött, s egyre többen éltek az evangéliumi útmutatást követve – amelyek közé tartozik a fegyverfogás tilalma és az ellenség szeretete. Kutatók feltételezik, hogy a kalandozó magyarok harcmodoruk mellett azért is lehettek sokáig annyira sikeresek, mert fegyvermentes, legalábbis erősen békére törekvő európai népek közé érkeztek. Európa végül csak megelégelte a magyarok ténykedését, és a német lovagok 955-ben Lech-mezején egyszer s mindenkorra elvették a kedvüket a kalandozásoktól.

Járt-e Rómában?
Egy XV. századi forrás szerint igen. Krisztusi korban, tehát 33 évesen felkereste a legnagyobb szentek, például Péter és Pál ereklyéit, s tiszteletét fejezte ki a pápának. Mivel azonban semmiféle korábbi forrásban még csak utalás sem található a zarándoklatra, merő kitalációnak kell azt tekintenünk. Hiszen gondoljunk csak bele: több mint négyszáz év telt el a feltételezett esemény óta; honnan tudhatott volna a szerző Szent István viselt dolgairól?
Ha tehát nem is járt első királyunk az Örök Városban, azokat a zarándokokat, akik vállalták a nem kevés kockázattal járó utat, minden tőle telhető módon segítette. Vendégházat építtetett számukra, de nemcsak ott, hanem Ravennában, Konstantinápolyban, sőt Jeruzsálemben is.

De tett ennél sokkal nagyobb szolgálatot is István a kereszténységnek: valamikor 1020 és 1030 között hazánkon keresztül nyitott zarándokutat a Szentföldre. A legelszántabb keresztények ugyan addig is jártak a szent helyekre, ám hajóval, a veszélyes Kárpát-medencét jó messzire elkerülték. Ha mégsem tették, könnyen úgy járhattak, mint az egyik skót királyi sarj, Kálmán zarándok, akit az akkor Magyarországhoz tartozó Bécsi-medencében kém¬nek néztek, megkínoztak, végül felakasztottak. A zarándokút megnyitása – mai szóhasználattal élve – jót tett István „piár”-jának: a korabeli feljegyzések általában ezzel kapcsolatban emlékeznek meg róla – persze igen kedvező színben. Annál is inkább, mert István, ha csak tehette, fogadta, megvendégelte és bőséges útravalóval látta el a zarándokokat, akik közül nem egy magas rangú főúr vagy egyházi méltóság volt. Vagy lett az, mint a Szentföldre igyekvő velencei zarándok, Gellért, a későbbi csanádi püspök.

István a diplomaták jelentései, követek üzeneteinek meghallgatása mellett a zarándokoktól is tájékozódott a korabeli Európa történéseiről. A zarándokok egyébként Hainburg közelében lépték át a magyar határt, hogy aztán 19 nap múlva a mai Belgrád térségében hagyják el azt. Az útvonal nem érintette az egyházi központot, Esztergomot, viszont elhaladt Székesfehérvárnál, amivel nagymértékben hozzájárult a város felemelkedéséhez.

Mindössze egyetlen olyan esetről tudunk, amikor a zarándokot feltartóztatták. Werner strasbourgi püspök ugyan azt híresztelte magáról, hogy Jeruzsálembe tart, ám valójában II. Konrád német–római követeként Bizáncba készült, minden bizonnyal azért, hogy az ottani uralkodóval egy esetleges magyarellenes koalíció összekovácsolásán fáradozzon. István azonban tudomást szerzett szándékáról, ezért nem engedte át az országon. Lám, a hírszerzés István idején is nélkülözhetetlen volt…

Az ország határán kívül
Apropó, Bizánc. Az, hogy Magyarország Róma és nem Bizánc felé közeledett, már apja, Géza meghatározta azzal, hogy fia nevelésével a prágai püspököt, Adalbertet bízta meg. Ez azonban nem jelentette azt, hogy Bizánccal ellenséges viszonyt alakított volna ki István, ezt meg sem engedhette magának, hiszen az az egyik környező nagyhatalom volt.

Bizánchoz elsősorban az erdélyi magyarság húzott, különösen is egyik riválisa, Ajtony, aki mindamellett, hogy keresztény hitűnek vallotta magát, nem vetette el a többnejűség intézményét sem, hét feleséget tartott magának. Uralmát István felszámolta, ám közben gesztusokat is tett délkeleti szomszédunknak. Húgát a Bizánc szövetségében álló Orseolói Ottó velencei dózséhoz adta.

Ha pedig kellett, akár fegyverrel is a keleti hatalom mellé állt, bolgárellenes háborújában személyesen is részt vett. Ez volt az egyetlen eset, amikor a külháborúktól ódzkodó István a hadai élén elhagyta az ország határait.

István Amerikában
S még egy külhoni vonatkozású érdekesség, Szent István kapcsolata Amerikával. No, nem a távoli földrészre Grönlandon keresztül éppen az ezredforduló idején eljutott vikingek által, velük vélhetően nem volt dolga. István a fián, Imrén keresztül kapcsolódik az Újvilághoz. A fiatalon vadászbalesetben elhunyt trónörököst 1083-ban avatták szentté. Kultusza virágzott a középkorban, különösen Itáliában.

Ennek hatására kapta 1451-ben az Imre olasz megfelelőjét, az Amerigo nevet a keresztségben egy bizonyos firenzei Vespucci család negyedik gyermeke is. Igen, ő az az Amerigo Vespucci földrajztudós és felfedező, akiről Amerikát elnevezték. A vélekedés, hogy Vespucci a keresztnevét Szent Imrére való tekintettel kapta, erősen tartja magát az Újvilágba szakadt magyarok között. Hogy igaz-e a feltételezés vagy sem, azt nem tudhatjuk, de az bizonyos, hogy legendának szép. Nagyon szép.