A művész, aki magyar akart lenni

Remeg egy kicsit a térdük a Magyar Nemzeti Galéria kurátorainak, hiszen most először rendeznek olyan kiállítást – „Magyar Ropszódiák” címmel –, melynek plakátján ott figyel a piros körben a 18-as szám. Mert Félicien Rops művei – azonkívül, hogy tele vannak humorral és gúnnyal – nem csak a szép lelkű hölgyeket hozhatják könnyen zavarba, hiszen erotikus képei néha már-már pornográfiába csapnak át. (Bár, ahogy egy idősebb úr kommentálta: „Nincs ebben semmi megbotránkoztató. Voltak Zichynek ennél keményebb képei is.”)

De ki is volt ez a polgári társadalmat mélyen megvető, az egyház álszentségét kigúnyoló művész, a belga szimbolizmus egyedülálló személyisége? Aki ars poeticájaként vallotta, hogy a világot a nők, az őrület és a halál uralják? Félicien Rops 1833-ban Namurben látta meg a napvilágot, jómódú belga kereskedők gyermekeként. Grafikusi karrierjét korán kezdte – karikatúrákat gyártott az egyetemi kiadványokhoz. E művekben fejezte ki viszolygását és ellenszenvét a korabeli társadalmi élettel és politikával szemben. „ Egészen egyszerűen azt akarom visszaadni, amit az idegeimmel érzek és a szememmel látok…” Kedvelt szimbólumai a csontvázak, a halálfejes bohócok. Képei sosem lesznek igazán búskomorak – a humor valamilyen formában mindig megtalálható a viszolygás mögött.

Nagy álma teljesült, mikor 1864-ben megismerkedett Baudelaire-rel. A költő és grafikus között hamar szoros barátság alakult ki, kapcsolatuk gyümölcse pedig Rops első könyvcímlapja lett: ő illusztrálta ugyanis a Romlás virágait – amit Franciaországban betiltottak. A művész egyéb alkotásain is észrevehető Baudelaire hatása: megjelennek a halál más jelképei, ördögök, bűnös, erkölcstelen nők, a párizsi éjszaka romlott virágai. És bár görbe tükröt állított a polgárság elé, az irodalmi szalonok ünnepelt hősévé vált, már-már celebként tartották számon a francia művészvilágban.

Rops ugyan kevésszer járt Magyarországon, de ez a pár alkalom elég volt ahhoz, hogy barátságot kössön Zichy Mihállyal, s hogy szerelembe essen a híre magyar pusztával és a cigány virtussal. Élményeit egy maga írta és rajzolta „útikönyvben” akarta összegezni – melynek a „Magyar Ropszódiák” címet adta volna –, azonban terve meghiúsult, és csupán pár lap készült el az albumból.

Vad, öntörvényű, korlátozást nem tűrő életét így magyarázta: „Én a sztyeppe fia vagyok (…), és a Puszta lovainak tág orrlyukával születtem, ahogy a síkságon száguldanak a széllel, ott, a Tisza mentén.” Rops tehát nem csak magyar ősöket kreált magának, de magyar virtust is. Ezek után tartozunk a művésznek annyival, hogy megismerjük műveit. Nem fog csalódást okozni – hiszen ő is „magyar”. Erre 2011 január 9-ig van időnk.

Aki szívesen hallana bővebben is erről a vad művészről, ajánlom figyelmébe a következő előadásokat, melyek 18 órakor kezdődnek a NemzetiGalériában, előtte 17 órától tárlatvezetés Földi Eszterrel, a kiállítás kurátorával:

Október 7.: Földi Eszter: „Rops vagyok, más lenni sohse vágytam”. Félicien Rops élete és pályája.

Október 21.: Lackfi János: „Hogyan barkácsoljunk nemzeti irodalmat?” Hagyományos és rendhagyó a belga szimbolista költészetben.

November 11.: Földes Györgyi: Dandyk, dekadensek, sátánisták a francia irodalomban.

November 25.: Gellér Katalin: Pesszimizmus és hedonizmus: Félicien Rops és Zichy Mihály.