Új aranyláz fenyeget

Lett is ebből nagy kavarodás. Miután Robert Zoellick, a Világbank elnöke november első napjaiban kiejtette száján a fent idézett szavakat, az arany világpiaci ára unciánként 1400 dollár fölé emelkedett (1 uncia: 31,103 gramm). Összehasonlítási alap: az 1999-es év közepén az arany ára 250 dollár volt, akkoriban több mint húsz éve a legalacsonyabb. Az elmúlt két-három évben azonban a sárga fém ára alaposan megugrott, mert a zűrzavaros gazdasági helyzetben egyre csökkent a bizalom a papírpénzekben.

Az euró megingott, és még az Egyesült Államok is arra fanyalodott, hogy – gyakorlatilag – bankópréssel segítsen magán: 600 milliárd dollárt öntött a pénzpiacra, azaz inkább gyengítette a dollárt, hogy meggyorsítsa az amerikai gazdasági fellendülés ütemét. Robert Zoellick pontosan fejezte ki magát: nem azt mondta, hogy perdítsük vissza a történelem kerekét, és tegyük meg újra az aranyat a nemzeti fizetőeszközök alapjává, hanem csak „viszonyítási alapot” emlegetett. De miféle viszonyítási alap lehet manapság az arany, amelynek ára csak az ezredforduló óta 498 százalékkal növekedett, miközben ugyanezen idő alatt az amerikai jegybank (Fed) dollárindexe csak 22 százalékkal nőtt? – tette fel a kérdést a The Washington Post.

Ha a kérdés jogos, akkor annak sem látszik sok értelme, ahogyan Zoellick folytatta: szerinte az arany ára legyen a beruházók aggodalmainak fokmérője – azaz előrejelzője a dollár, az euró vagy éppen a font sterling várható inflációjának. De az inflációt sok más tényező is befolyásolhatja, nem csak az arany ára.

S van még egy apró akadály. Bizonyos számítások, becslések szerint, amióta világ a világ, 2009-ig összesen 165 000 tonna aranyat bányásztak ki a föld alól. Ez a mennyiség elférne egy olyan kockában, amelynek mindegyik éle 20,28 méter. Ha ezt a mennyiséget 1200 dolláros unciánkénti áron mérnék, értéke akkor is „csak” 6,6 billió (6,6 ezer milliárd) dollár lenne. Az Egyesült Államok egy mozdulattal most ennek az összegnek valamivel több mint a tizedét öntötte a pénzpiacra.

Egyszóval nincs annyi arany a világon, amely szembeállítható lenne a XXI. századi világ gazdasági teljesítményével – és a kitermelt arany mennyisége évről évre csökken, kinyerésének költsége pedig folyamatosan nő. Talán csak az ékszeripar keres rajta folyamatosan – amely az arany 50 százalékát használja fel és adja el magas hozzáadott értékkel. 40 százalék pedig befektetés, amely ritka és kiszámíthatatlan pillanatokban jól fizet. Az ipari felhasználás – a fém különleges tulajdonságai miatt – tíz százalék.

Az arany a jelen időszakban – amikor nincs a láthatáron egy megbízható valuta – csak valamiféle pótlék, megbízhatatlan jövővel.

A rossznyelvek szerint a befektetők inkább kínai jüant vennének, különösen most, alulértékelt árán, mert abban van a biztos jövő. Csakhogy a jüan nem vásárolható a nemzetközi pénzpiacon. Az aranylázat bizonyos értelemben a beruházók bosszújának tekintik: ha nincs jüan, akkor most jó helyette az arany is (a bizonytalan dollár, euró és font helyett): előbb-utóbb Kínában is kitör az aranyláz, amikor minden kínai „kispolgár” fel akarja ékszerezni magát, mint Indiában, amely több száz tonnányi sárga fémet importál erre a célra.

Nem valami dicső szerep ez az arany számára. Nem is olyan régen pótlék helyett még a nemzetközi pénzpiac alapja volt. Még dúlt a második világháború, amikor a szövetséges államok – 44 ország képviselői – összeültek az amerikai Bretton Woodsban (New Hampshire állam), hogy a háborúk által szétzilált nemzetközi pénzügyi rendszert egységes és viszonylag állandó mederbe tereljék. Aztán 1971-ben jött a „Nixon-sokk”: az amerikai elnök bejelentette, hogy a dollár ezentúl nem váltható aranyra, mert sokan spekulálnak vele. Utoljára Svájc hátrált ki 1999-ben az aranyalapú valutaszerkezetből, amelyben a svájci frank értékét 40 százalékban az aranyhoz kötötte. A valóságban annyi történt csak, hogy a gazdasági fejlődés és a nemzetközi pénzügyi rendszer szétfeszítette az „aranyketrecet”.