Sokszor csókol, Virág!

Mikor a változástól való félelméről és a kételyeiről kérdezem, Vass Virág csak mosolyogva ingatja a fejét:

„Fiatalon csöppentem a sajtóba, volt időm megtapasztalni ennek a szakmának mélységeit, magasságait. Több tucat lapnak dolgoztam, kipróbálhattam minden műfajt, 25 évesen főszerkesztő-helyettese voltam az akkor legnagyobb példányszámú hetilapnak, később főszerkesztő lettem. Pedig nem készültem vezetőnek, minden ambícióm arra irányult, hogy olyan újságíró legyek, akit sokan és szívesen olvasnak. Egy idő után a napi munkám főképp menedzsment feladatokból állt, ami nem annyira az erősségem. Az írás egyre jobban hiányzott.”

És szerencséje volt – vagy a sors akarta így? –, mert a kiadó keresgélésével sem kellett sokat vesződnie. Úgy alakult, hogy a hegy ment Mohamedhez: egyszer csak jött az e-mail az Ulipius-háztól, hogy nem lenne-e kedve könyvet írni nekik. Természetesen volt hozzá kedve. Ki is jött a Vulévu, a város, a metró, az utcák pedig hirtelen megteltek Vass Virág portrékkal. Nem mindenkiből váltott ki azonban barátságos reakciót, hogy mindenhonnan az őzike szemű leányzó néz le rá.
Az emberek azonban nem mindig szeretik, ha valaki hirtelen kitűnik közülük, aki addig belesimult a névtelen tömegbe – bár ez sem teljesen igaz, hiszen egy viszonylag széles olvasói kör már ismerte a nevét. Igaz, kicsit agresszív volt az Ulpius kampánya, de valahogy fel kell tűnni a piacon, meg kell ismertetni az emberekkel az arcodat, hiszen különben hogyan találnának rád a rengeteg új könyv között?

Tulajdonképpen nem is a kritikával van a baj, hiszen ha egy vélemény jól megalapozott, akár segíthet is a szerzőnek. Virág nem is erre panaszkodott:

„Nem sok olyan visszajelzés volt, amiből tanulhattam is volna. A netes közönség inkább agresszíven reagált – az indulattól fröcsögő, személyeskedő kritikával pedig nem lehet mit kezdeni. A kritikának léteznek műfaji szabályai, az egy szakma, sok éven át készül rá az ember, ezért nem szabad az interneten megjelenő negatív vagy pozitív szubjektív véleményekkel összemosni.”

Pedig a tanulási folyamat nagyon fontos. Épp ezért nem bánta Virág sem, hogy kiadója másfél év alatt három regényt „vert” ki belőle. Mikor arról kérdezem, nem volt-e benne félelem, hogy ettől a gyors tempótól könyvei azt az érzetet keltik, mintha futószalagon gyártották volna őket, a válasza határozott nem:

„Nem bánom, hogy így alakult, hiszen nem fordítottam kevesebb időt a kéziratokra, hanem egy év munkáját végeztem el félév alatt. Az elmúlt másfél év olyan volt mint egy intenzív tanfolyam kreatív írásból. Tulajdonképpen közben jön rá az ember, hogy mit hogyan kell csinálni. Regényt írni annyira más, mint egy cikket összerakni, egész más szövegtestet kell mozgatni, mások a szabályai. Miközben írok, nem gondolok az olvasóra. Nem is gondolhatok, hiszen akkor már egészen másképp írnék, meg akarnék felelni egy-egy elvárásnak, csak azt tudom megírni, ami engem érdekel. A magazinírás egészen más, ott gondolni kell az olvasóra, egy bizonyos olvasói réteg igényeit kell kielégíteni. Másrészt pedig – visszatérve a felgyorsult írói folyamatra – a szerző ma már nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy kiad egy könyvet, aztán hátradől, és évekig nem csinál semmit. Főképpen nem egy első regényes író. A legtöbb nagy nevű szerző is évenként jelentkezik új munkával, hiszen ma már az internet gyorsítja az anyaggyűjtés,a szövegszerkesztő az írás folyamatát, gyorsabban lehet dolgozni. Viszont az olvasót is több inger éri, könnyen leszokhat a kedvenc szerzőjéről, ma már az emberek nem szeretnek várni."

De ne szaladjunk ennyire előre! Milyen is ez az új regény, a Sokszor csókol, India? Nyolc éven át, amíg Virág az Elle főszerkesztője volt, szinte minden study tour-on valamilyen véletlen folytán az indiai változat vezetője mellé került. Ez évek alatt pedig nagy dózisban kapta az indiai kultúrát, az indiai nőt. Megdöbbentette, milyen nagy számban jellemző a családon belüli erőszak – főként értelmiségi körökben! De ugyanakkor lenyűgözte ez a különös, egzotikus kultúra, ami annyira más, annyira racionális a mi, európai gondolkodásunkhoz képest. Innen az ötlet: első regényének főszereplőjét, a mindig bizonytalan Török Szonját Indiába küldi, tapasztalja meg ezt a merőben más világot. Szerelemben, barátságban, házasságban, az indiai családi viszonyokban. Lásson picit a csillogó bollywoodi kulisszák mögé, a luxusnegyedek fényűző pompájába, Bombay ezer arcába, kiszámíthatatlan forgatagába.

Török Szonját már ismerjük, de mi a helyzet a többi szereplővel? Bevallom, neutrális voltukkal nem lopták be magukat a szívembe, mégis volt mindegyikükben valami mélyen emberi. Mikor róluk kérdezősködöm, alkotójuk megerősít abban, amit sejtettem: ők olyanok, mint bármelyikünk – egyikük sem nagyon rossz, vagy nagyon jó. Nincs köztük tisztán hősszerelmes férfi, agresszív férj, bölcs asszony, vagy csetlő-botló fiatal lány. Mindannyian emberek, az emberi lét összes jó és rossz tulajdonságával. Ő maga, szerzőként úgy tekint rájuk, mint a gyermekeire:

„Nem tudtam utálni írás közben még Ranjitot sem, és sohasem könyveltem el Adam-et valamiféle Don Juanként. Egyikük sem sorolható be egy bizonyos kategóriába. Azért nem, mert az élet nem ilyen. Ebben is a saját ízlésemet követem, olvasóként untatnak azok a történetek, amelyekben nagyon fekete-fehérek a karakterek.”

Szerinte éppen ezért könyvei nem is azok a „tipikus best-sellerek”. Nem hódolnak be az elvárt történetszövés törvényének – és mégis: best-sellerek, hiszen megjelenésük után rögtön a toplisták élére repítik Virágot.

S hogyan tovább? Még csak most jelent meg az indiai sztori, de Virág már tudja, hol játszódik a következő regény. Ezúttal a távoli Oroszországba látogat. A szláv nők titokzatossága mindig is érdekelte az írónőt. És mi lesz Török Szonjával? Az ő története folytatódik még valahol, valamikor?

„Úgy érzem, Szonjával kapcsolatban már nincs mit mondani, a külső események már nem olyan izgalmasak, ha valakinél egy belső, minőségi váltás megtörtént. Remélem, az olvasó is úgy érzi majd, megtalálta a helyét. Az új regény magyar hősnője kisvárosi közegből érkezik Moszkvába, teljesen más személyiség.”

Virágnál ugyanis az emberi kapcsolatok vizsgálata a legfontosabb. Hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz, hogyan élünk egymás mellett. Ezt is tanulni kell, mint minden mást a világon. Mert végtére is nem az a lényeg, hogy egyedülállók, vagy kapcsolatban élők vagyunk-e. Mindenképpen meg kell tanulnunk társként élni. Mert anélkül nem lehet.