Toldi is a preparátor kése alatt

– Egyszer azt nyilatkoztad, hogy lehetetlen helyzetben van a magyar filmipar. Még mindig így gondolod?
– Nem lehetetlen, csak nehéz. Reménytelen. Nincs pénz. Elvileg ad az állam 4,1 milliárd forintot ad filmekre. Ez régen a Magyar Mozgókép Közalapítványnak (MMKA) ment, az meg elosztotta normatív vagy szelektív támogatás formájában. Most minden megváltozik. Nem tudom, miből és ki fogja finanszírozni a filmeket.

– És akkor miből csinálsz filmet? A külföld ad?
– Nekem a külföld ad. De ez is nagyon bonyolult rendszer. A legjobb az, amikor azt mondja, rendben, segítek, fifty-fifty. Te hozod a pénz egyik felét, én adom a másikat. Ez jó üzlet lenne, ha nekem meglenne a fele. Magyar filmeket csinálok, kell bele a magyar anyagi részvétel.

– És az első filmjeid? Ott is külföldről kellett kérni pénzt?
– A Hukkléhoz nem. Még főiskolás voltam, mikor az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) – akkor először és utoljára – kiírt egy pályázatot fiatal filmesek támogatására. Mondanom sem kell, mindenki pályázott az osztályunkból. Kaptam a filmre 20 milliót, meg az MMKA is adott ugyanennyit. Ezzel meg már el lehetett indulni. Persze, ez egy átlagos film költségvetésének icipici része. De nekünk nem kellett több. Nem kellett jelmezekre, profi színészekre költeni.

– És sikeres lett. A Taxidermiára mégsem kaptál pénzt. Nem volt elég referencia az első film? Vagy csak egyszerűen nem tetszett a forgatókönyv?
– Nem kellett a szakkollégiumnak ez a sztori, nem felelt meg nekik a forgatókönyv.

– Pedig Parti Nagy Lajos neve is referencia lehetett volna. Tényleg, miért pont az ő novellái?
– Nem csak az övét akartam. Lázár Ervin, Krasznahorkai, Szabó Magda, Darvasi, sőt, Móricz művei is izgattak. Aztán rájöttem, hogy ennyi sztorit belevinni egy moziba lehetetlen. Nincs rá keret.

– És arra nem gondoltál, hogy a film harmadik részét tehetné ki az egyik a sok „elhanyagolt” írás közül? Hiszen csak a Fagyott kutya lába és a Hullámzó Balaton adják a film első felét. A harmadik rész már nem tartozik Parti Nagyhoz.
– De, részben. A hullámzó Balatonból tudjuk, hogy Lajoska megszületett, s nem egy sportoló alkat, hogy Gizi elment, hogy Lajoska gondoskodik az apjáról.

– Csak a foglalkozását változtattátok meg. Eredetileg vadász volt, most meg preparátor.
– Igen. Családregényt szerettünk volna, családtörténetet a szó klasszikus értelmében. A történet olyan, mintha Balatoni Lajos mesélné el. Ő a művész, aki egyfelől lerombolja a családi hagyományokat, elpusztítja felmenőit, másrészről viszont meg is őrzi őket, emléket, szobrot állít nekik. Kipreparálja őket.

– Mit gondolsz, a film miért rázta meg annyira a nézőket? Bevallom, engem is. Olvastam a novellákat, miután megnéztem a filmet, de azok már nem hatottak rám olyan mélyen. Szinte egyszerű volt olvasni a képeid után.
– Tényleg? Pedig a film valahogy mindig egyszerűbb lesz, mint az irodalom. A kép egyszerűbben és gyorsabban jutatja el az információt és gyakorol hatást, az irodalomnak viszont van ideje kifejteni és a befogadóra bízni a megjelenítést.

– A Nem vagyok a barátod című filmedről Bujdosó Bori azt írta a kritikájában, hogy olyan vagy, mint Bret Easton Ellis. Te is így látod?
– Hú, a Bori nagyon utálta.

– Én nem így látom. Csak leírja, hogy durva a film.
– Nem tudom. De visszatérve a Bret Easton Ellis-re, tényleg rohadtul olyan lett. Itthon valahogy negatívan fogadták az egészet. Kapja az ember az arcába, hogy ilyen vagy, tessék. Persze ezt sűrítve és formázva. Az ember meg nem szeret ezzel szembesülni. Azzal, hogy milyen rossz, gonosz, vagy egyszerűen csak emberi. Hogy bizonyos helyzetekben hogyan viselkedünk. Nem szeretjük látni hatalmas mozivásznon a testiséget, saját rohadtságukat. Pedig mindenki ilyen, vagy volt már hasonló helyzetben. A castingon direkt kitétel volt, hogy ne színészek jelentkezzenek. Csak beszélgettünk a százvalamennyi jelentkezővel. Belőlük lett kilenc. Dumáltunk, mesélték, hogy mik történtek velük, összehaverkodtunk, aztán egy hét múlva elkezdtünk forgatni.

– Az ő történeteiken alapszik a sztori?
– Részben. De igazából nem volt alaptörténet. Elmondtuk nekik a viszonyrendszert, hogy kit alakítanak. Ennyi. Ő a te férjed, ő meg a te feleséged. De azt már nem mondtuk el neki, hogy a feleségednek meg az a másik a szeretője. Csak az volt nehéz, hogy melyik történeten induljunk el. Annyira mindegy volt. Aztán elkezdtük. Volt egy alaphelyzet, a szereplők pedig mindig improvizáltak, maguk döntötték el, hogy egy adott helyzetben mit tennének. Meginnának egy sört a sarki kocsmában, vagy elrohannának a begyógyszerezett lány lakásából, s csak az utcáról hívnák a mentőt. Ők döntöttek. Meg az operatőr is, hogy melyik szereplőt veszi éppen. Egyetlen kamera, egyetlen operatőr. Hihetetlen szerencsénk volt Dala Istvánnal, nagyon tehetséges, mindig a legjobb pillanatokat kapta el. Még csak világítást sem használtunk. Volt, ami volt: közvilágítás, éttermek, bárok, kocsmák fényei. Ennyi. Ha túl sötét volt már, nem forgattunk. Ahogy jött. Egy hónap alatt kész volt a film. Pénz csak a színészeknek kellett. Hogy tudjak nekik egy olyan összeget felajánlani ami miatt azt mondták a munkahelyükön, hogy akkor ők most eljönnek egy hónap betegszabadságra. Hogy megérje nekik.

– És honnan tudtátok, hogy vége?
– Elvarrtuk a szálakat. Kész. Bár utólag már nem így csinálnám. Hiszen az életben sincs így. Csak egyszer van lezárás, a halállal. Belenyúltam, és ezt sajnálom.

– Külföldön jobb volt a fogadtatás?
– Jobb. Ott nem érezték annyira magukénak a problémát. Tudtak elvonatkoztatni. Hiszen ők nem itt élnek. A magyaroknak meg szembesülni kellett vele, hogy tessék, ilyen vagy.

– Terveid?
– Megfilmesíteni a Toldit. Magyar, francia, svéd, német, lengyel, román koprodukcióban.

– Miért éppen a Toldit? Át akarod írni, más megvilágításba helyezni, vagy csak egyszerűen emléket állítani Aranynak?
– Úgy ismersz engem, mint aki emléket akar állítani? Gyerekkorom óta érdekel egy akciódús, szerelmes mozi. És mikor elolvastam a Toldit, rájöttem, hogy jé, ez pont ilyen. De azzal a résszel foglalkoznék, amivel az irodalomtudomány a legkevésbé. A Toldi szerelmével.

– És megvan már, hogy ki lenne Toldi?
– Igen, de nem mondom meg. És nem is feltétlen színészben gondolkodom, hanem sportolóban. Sokkal hitelesebb. Valami erőnléti sportot űző. Vizilabdás, focista, birkózó. Mennyivel jobb lenne, nem? Hozhatsz ezer nagynevű színészt, de ha nem tudja olyan jól alakítani...