Liszt Ferenc, a páratlan

Sok nemzet követelhetné magának Liszt Ferencet. Anyanyelve a német, majd hosszú párizsi tartózkodása során annyira elsajátította az ország nyelvét, hogy franciául gondolkodott. Magyarul szinte nem beszélt, mégis egész életében magyarnak vallotta magát.

Betegséget, éhínséget, nyomorúságot hozott a beköszöntő XIX. század, a napóleoni háborúk miatt Kelet-Európa szinte egyetlen óriási temetővé változott. Ebben a válságos helyzetben, 1811 februárjában a kor csillagászati csodája, a Nagy Üstökös tűnt fel az égen, éjszakánként bevilágítva a mennyboltot. Az efféle jelenségeket mindig is nagy dolgokra hivatott ember jöttének előjeleként magyarázták. Így történt ezúttal is: a Doborján (a mai Burgenland, akkoriban Sopron vármegye területén fekvő kis falu) környékén táborozó cigányok is nagy ember születését jósolták. Anna Maria Lager, az Esterházy-uradalom gazdatisztjének, Liszt Ádámnak a felesége is hallotta ezt, aki ez idő tájra tette gyermeke fogantatását. Később Ferencnek is gyakran mesélt a jóslatról, akiben mély gyökeret eresztett a legenda, és egész életén keresztül megmaradt benne a kiválasztottság érzése.

Nem vitás: Liszt Ferenc csodagyerek volt. Hatéves korában villant meg először benne a zenei géniusz, mikor is az apja által eljátszott zongoraversenyt hallás után később visszaénekelte. Kilencévesen szerepelt hangversenyen először, több magyar főúr felfigyelt a gyerek tehetségére. Ettől kezdve nem volt megállás, szárnyalt a karrierje.

A fiatal Liszt Ferenc virtuóz muzsikusként Európa összes hangversenytermében megfordult, Nápolytól Gibraltárig, Szentpétervártól Koppenhágáig. Igazi romantikus lélekhez illően élvezte a kalandozást, az országok gyönyörködtető változatosságát és nem utolsósorban a mindenütt kijáró figyelmes fogadtatást. Ahogy ma mondanánk: sztár volt, sztárhoz illő allűrökkel. Az egyik ilyen hóbortja, hogy szokásos postakocsijáratok helyett speciális úti kocsival közlekedett. Ez minden korabeli luxussal és kényelemmel felszerelve nappal társalgóként és étkezőként, éjjel pedig hálóként szolgált.

Az arisztokrata famíliák szalonjaiba bejáratos, kifinomult pianista kezdettől komoly gondot fordított a megjelenésére. A szőke, majd idővel hófehérré őszült, jellegzetes hosszú frizurája a művész védjegyévé vált. Ami garantáltan vonzotta még aggkorában is a szerelmes hölgyrajongókat! Ennek még az sem szabhatott gátat, hogy az idős Liszt rendszerint papi ruhában jelent meg a nyilvánosság előtt, miután 1865-ben klerikussá lett. Fiatalkorában is – megelégelve a főúri szalonok „zenész háziállatának” szerepét – vonzotta a papi pálya, de akkoriban még a szigorú atyai tekintély győzött, mondván: „Te a művészeté vagy, nem az egyházé.”

Summa summarum: Liszt legalább olyan mesterfokon játszott a női szívek húrjain, mint a zongora billentyűin. Nagy hódító és fáradhatatlan levélíró hírében állt. A legszebb sorok azok a vallomások, amelyeket örök szerelméhez, Marie d’Agoult grófnőhöz intézett. „Betegségem olyan, mint az utazás, mintha két nap óta távol lennék magától… Volt idő, amikor lelkesített volna, ha egy kis hűlés megszabadít az élettől. Most azonban elkeserítene, ha meg kellene halni. Miért? Mert szeretem! Amikor a szív szerelemmel telve, akkor úgy félünk a betegségtől, amelyen pillanatnyilag átesünk. Ha az ember száz évig szeretne, akkor száz évig is élne.” Tíz év együttélésük alatt három gyermekük született.

A pompás zongoristáktól „elkényeztetett” Párizsban a versengés is korán Liszt életének szerves részévé vált – rendszerint győztesen került ki a megmérettetésből. Az egyik elhíresült zenei párbaj Belgiojoso hercegné palotájában zajlott, honfitársunk és az azóta elhomályosult emlékezetű Sigismund Thalberg között. „Thalberg a világ első zongoristája, Liszt pedig páratlan” – hangzott az olasz házigazda végső ítélete.

Apropó: honfitárs! Habár Doborján szülötte sosem vált a magyar nyelv perfekt művelőjévé, nemzeti kötődésében – hiába élt számos európai országban – haláláig rendíthetetlen maradt. „Bizonnyal megengedik nekem, hogy a magyar nyelvnek sajnálatos nem tudásától eltekintve én születésemtől síromig, szívemben és gondolataimban magyar maradjak.”

Bármilyen ünnepelt művészként tisztelték Lisztet, nála önzetlenebb muzsikus aligha akadt a zenetörténetben. Tanította és anyagilag is támogatta a tehetséges növendékeket, segítette zenésztársait. Vasárnap délutánonként közös kamarazenélésre invitálta barátait és tanítványait, egyszerre alakította a nagyvonalú vendéglátó és a fesztelen oktató szerepét. Tanítási módszerére egyébként jellemző, hogy óráit gyakran vendéglátóhelyeken tartotta – ez mégsem ártott sziklaszilárd tekintélyének. Erkel Ferenccel vállvetve fáradozott a Zeneakadémia megalapításán, s miután 1875-ben kinevezték a valódi székhellyel még nem rendelkező tanintézmény elnökének, Liszt a Hal téri szállásán kezdte meg az oktatást. „A mai fiatalság olyan romlott, hogy műveimet már kívülről játssza” – szellemeskedett a büszke mester. Mégis magányosan, barátaitól és pártfogóitól mellőzve halt meg. Tüdőgyulladásban, 1886-ban.

Liszt nevét nemcsak a kontinensünkön, sőt nem csupán a bolygónkon őrzik szobrok, utcák, közterek, intézmények. A XIX. század fényes üstököséről a Merkúron egy krátert neveztek el, a Mars és a Jupiter pályája között meghúzódó övben keringő kisbolygók egyikének neve: 3910 Liszt.