Mely és amely

„Angolszakfordító-képzésre járok, a szakdolgozatom bírálatával kapcsolatos egyik kérdésem: mi a különbség az amely és a mely között? Mikor melyiket kell használni? Az általam eddig fellapozott könyvek csak az ami és amely különbségéről írnak, a mely és amely különbségéről nem. Középiskolai tanulmányaimból úgy emlékszem, hogy a tanárnő azt mondta, a mely irodalmi, költői, hagyjuk a költőkre és irodalmárokra, használjuk az amely vonatkozó névmást. Én azóta is mindig ezt használom, de a bírálóm az összeset melyre módosította.”

Mielőtt válaszolok, legalább röviden hadd jelezzem, hogy az amely vonatkozó névmás valójában egy elhomályosult összetett szó; első tagja az az mutató névmás, a második pedig a vonatkozói szerepű mely névmás. A fejlődés útja ez volt: az mely > azmely > ammely > amely. Szemléltetésül a második fokozatra idézek is egy példát a XVI. században élt Balassi Bálint egyik verséből: „Azmely keresztyén hű, s kiben nincs hamis szű [= szív], / lelkét ördögtől félti.” De már néhány évszázada kialakult az a rend, amely szerint mind a két forma helyes, csupán stílusbeli különbség van köztük: az a-val kezdődő változat a természetesebb; a rövidebb forma kissé választékosabb, régiesebb, de szintén használható. Már csak azért is, mert más vonatkozó alakokban, például határozószókban a rövidebb alakok a szokásosabbak, tehát ezek: midőn, mikor, miként stb. Jóval ritkábbak ezek: amidőn, amikor, amiként.

Kérdésére válaszolva azt mondhatom, hogy bírálója nem járt el helyesen, amikor egységesen a rövid mely változatot tette szinte kötelezővé. Az irodalmias, választékos stílushoz egy fokkal csakugyan közelebb áll a mely, de szó sincs arról, hogy írásunkat ne színesíthetnénk a valamivel hétköznapibb amely formával is!

Legnagyobb íróink is számtalanszor megtették ezt, stiláris okokból, néha szinte a témához is igazítva szavaikat. Számomra például egészen természetes, hogy Gárdonyi Géza „Az öreg tekintetes” című remek kisregényének következő mondatában a fennkölt mely helyett a „földközelibb” amely formával élt: „amíg szivogatta a pipáját, hasonlított az arca az öreg macskáéhoz, amely a kemence padkáján a melegen, a csendben elnyújtózva magában dorombol”.

A reá vonatkozó mely változatot hallva – ráadásul nem most, hanem egy évszázaddal ezelőtt! – biztosan nem dorombolt, hanem duzzogva nyivákolt volna az a macska!