Ilyen állapotban van a kórházba került Dévényi Tibor
origo.hu
Látvány- és jelmeztervező, festő, grafikus, rockzenész. Kentaurként vált ismertté, miközben Erkel Lászlónak a „civil neve” sem hétköznapi ősökről árulkodik. A sokoldalú művészt idén az év legjobb díszlettervéért jutalmazta a szakma, ezenkívül a szabadtéri színházi kultúráért végzett munkájáért neki ítélték az Amfiteátrum-díjat. Nemzetközi elismeréseknek és felkéréseknek sincs híján; a rendező Roman Polanski kizárólag az ő látványterveivel engedélyezi a Vámpírok bálja című musical európai színrevitelét. Úgyhogy türelmesen kivártam, míg hazatér Szentpétervárról, majd Londonból…
Kép: kentaur díszlettervező színházi művész
– Megértheti, hogy se a család-, se a művészneve mellett nem mehetünk el szó nélkül!
– Egész pontosan Erkel Ferenc testvérének, Jánosnak a leszármazottai vagyunk, aki bár játszott hangszeren, de ügyvéd és közgazdász volt. Az Erkel rokonok közül csak a mi családunk él Magyarországon, az egyenes ágiak külföldön laknak.
– Őriznek ereklyéket a neves őstől?
– Sok emlék odaveszett a II. világháborúban; az a pár épségben maradt kotta egy múzeumban látható. Mi otthon mindössze egy karmesteri pálcát őrzünk. Talán az is az örökség része, hogy nálunk mindenki zenél: a bátyám kürtön tanult játszani, én zongorázni tanultam, édesapám pedig zongoraművész végzettségű – bár ő az ötvenes-hatvanas években, a neve és az értelmiségi származása miatt is, keveset koncertezhetett.
– Mégis, ideológiailag mi volt a baj a Himnusz zeneszerzőjével?!
– A kultúrpolitikusok idegengyűlölőnek titulálták Erkel Ferencet, aki a Bánk bán című operájában a merániakkal biztosan célozgatni akart valakikre… Az sem tett jót az ügynek, hogy nagyapám a debreceni egyházmegye tiszttartójaként szerintük a kizsákmányolók oldalán állt.
– Ön mikor „vált meg” a történelmi névtől?
– Mindig is büszkén viseltem a családnevünket, mégis úgy éreztem 16 évesen a Satöbbi újhullámos zenekarban, hogy nem fair az „Öreggel” szemben ilyen névvel sületlenségeket énekelni a színpadon. Mindenki kapott becenevet, kit Zsiráfnak, kit Svédasztalnak hívtak – engem Hinta-Kentaurnak, majd röviden Kentaurnak, a mitológiabeli félig ember, félig ló lény után. Így ismertek meg zenészkörökben, aztán így kezdtem aláírni a plakátterveimet, a lemezborítókat, a festményeimet. Biztos vagyok benne, hogy Mick Jagger is nevet változtatott volna, ha történetesen Mozartnak születik.
– Sokat tipródott azon, hogy a zenére vagy a képzőművészetre tegye fel az életét?
– Gyerekkorom óta jellemző rám, hogy sosem döntök el semmit előre! Ötévesen kezdtem zongorázni, mellette versenyszerűen úsztam, majd később egyesületben vízilabdáztam, de belekóstoltam a karatézásba és a vívásba is. Hamar kiderült, hogy jól rajzolok, ezért jelentkeztem képzőművészeti szakközépiskolába. Közben a zenélést is élveztem. Világéletemben sok minden érdekelt egyszerre, ez valamiféle családi vonás nálunk. Emlékszem, a másik nagyapám, akit neves tüdőgyógyászként tiszteltek, civilben cserkésztáborokat szervezett, fotózott, szobrokat faragott, bútort készített.
– Ez több mint sokirányú érdeklődés! Ön bármelyik művészi ághoz nyúl, rendkívül magas színvonalon teszi. Na de hogy lehetséges ez, kérem szépen?
– Művészet és művészet között szerintem nincs nagy különbség, a gondolkodásmód hasonló. Nem véletlen, hogy például sok színész fest, ír vagy zenél, többféle fórumon próbál megnyilvánulni. Az a fő kérdés, hogy valakinek egyáltalán van-e készsége a művészethez. Ez pedig genetikailag kódolt. Én nem hobbiszintem űzöm a művészeteket, mindig a lehető legjobbra törekszem. Ha énekelni vágyom, nem járok karaokebárba, ott nem érzem jól magam a színpadon. Igen, ez a spontaneitás hiányzik belőlem.
– Az élet önt igazolja: maximalizmusa látványtervezőként nemzetközi sikereket termett. De hogy csöppent a színház világába?
– Említettem már, hogy diákként filmklubba meg egy amatőr színjátszó csoportba is jártam?
– Már nem lepődöm meg…
– A művészeti iskolák a nyolcvanas években egyfajta ellenzéki szemléletet képviseltek, a rendszer ezt jótékonyan elnézte a „kicsit bolond” alkotóknak. November 7-re rendhagyó Brecht-előadással készültünk, és ha mégis Majakovszkij került elő, az elvtársak biztosan nem pont arra a versre gondoltak. Presser Gábort úgy ismertem meg, hogy a zongoratanár apám korrepetálta őt (ugye, milyen hihetetlen!). Eleinte a két Erkel gyerek az ő „farvizén” jutott be az LGT-koncertekre, majd a Satöbbi zenekarból kilépve, vele és Dusánnal készítettem szólólemezt Új világ címmel. Később zenei igazgatóként hívott a Vígszínházba, ahol a megújulásra és új arculatra vágyó Marton László direktor kért fel, hogy tervezzek plakátokat és műsorfüzeteket. Az ott megismert Eszenyi Enikővel együtt elkészítettük az első közös előadásunkat, a nagy közönség- és a szakmai sikereket elért Leonce és Lénát, majd épp húsz évvel ezelőtt felkért a West Side Story díszlettervezésére. Akkoriban a magyar színházi életbe új utakat nyitó nemzedék robbant be Enikővel és Alföldi Róberttel, volt szerencsém sokat együtt dolgozni velük, bombasikereket arattunk. Azóta nincs megállás, egyik felkérés hozza a másikat, legyen szó musicalről vagy operáról.
– Olyannyira sikeres, hogy például a rendező Roman Polanski a Vámpírok bálja című musical 2007-es budapesti bemutatója óta ragaszkodik az ön pazar jelmez- és díszletterveihez! Amikor Bécsben, Antverpenben vagy legutóbb Szentpétervárott színpadra állították, az adott ország kultúrájának ismeretében változtattak bármit a darabon?
– A Polanski-féle musical egy márka, s egy profi nemzetközi csapat állítja színpadra – aki minket hív, ezt akarja látni, és nem teljesen mást. Ahogy nem készül külön Swatch óra sem kifejezetten Oroszország számára, nekik is a megszokott minőség kell. Annyit változik és fejlődik az előadás, amit az adott színpadi tér, a költségvetés vagy a zenekar mérete megenged. Azért pici egyedi jelleget mindig igyekszem belecsempészni, úgyhogy egy-egy helyi történelmi figura is felbukkan a vámpírok közt: Bécsben Lajos bajor király, Szentpétervárott Patyomkin herceg támadt fel. De összességében kijelenthetem: egy darabot nem lehet vizuálisan lefordítani mondjuk oroszra.
– Eredetileg önt kérték föl a Plácido Domingo kezdeményezésére tervezett és egyelőre elhalasztott Los Angeles-i Bánk bán-előadás művészeti vezetőjének. Marketingfogásnak sem utolsó ötlet az ön családnevével és külföldi presztízsével! Miért lépett vissza?
– Megtiszteltetésnek éreztem a felkérést, boldoggá tettem volna az Erkel családot. Mindig is úgy gondoltam, hogy a Bánk bán bármelyik nemzetközi operaszínpadon megállná a helyét – és Domingo is hasonlóan érezhet, ha műsorra akarta tűzni. Mégis jobbnak éreztem kiszállni, mert egyrészt nem láttam biztosítva az előadás anyagi és logisztikai hátterét, másrészt úgy elhúzódott az előkészítés, hogy kifutottunk volna a szűkös időkeretből. Aztán végül az egész produkciót elhalasztották. Korábban Washingtonban akarták színpadra állítani, de akkor meg azért hiúsult meg, mert az Operaházunk nem adta ki az akkor még csak kéziratban létező kottákat. Most már van nyomtatott kotta, de nincs elég támogatás. Úgy látszik, a műnek az a keresztje, hogy nem jut ki az országból. Nálunk ehhez kevés egy híres idegen neve. Pedig nem is meráni...
origo.hu
borsonline.hu
life.hu
hirtv.hu
haon.hu
origo.hu
mindmegette.hu
vg.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu