Egészségügy: haldoklik a nagybeteg?

– Nem csőd közeli állapotban, hanem immár csődben van az egészségügyi ellátórendszer. Olyan az egész, mint egy földrengést kiállt romos épület: akadnak benne épen maradt részek, maradtak túlélők, de az egész alapjaiban megrendült. Csak idő kérdése, hogy mikor omlik össze. Önsorsrontó és káros folyamatnak lehetünk tanúi. Az egészségügy finanszírozása súlyosan megsínyli a gazdasági szűkösséget, és ezt nemcsak a világválság óta, hanem már több évtizede elszenvedjük. A világ boldogabbik felén tekintélyt kivívó közgazdászok pedig időben figyelmeztettek: egy nemzet felemelkedésének, túlélésének kulcsa, hogy megbecsülje és fejlessze az emberi erőforrásait. Nálunk ezt elmulasztották, pedig nekünk, magyaroknak az utóbbi években másunk sem volt, mint kiváló szürkeállományunk.

– Szokás azt mondani, hogy a honi egészségügy olyan, mint egy lyukas zsák, ami mindent elnyel.
– A rendszerváltás óta mindig csak pénzt vontak el az egészségügyből, mely becsléseink szerint mára kétezermilliárd forint veszteséget szenvedett el. Mindezt annak fényében lássuk, hogy a gyógyító-megelőző, valamint a gyógyszer- és gyógyászatisegédeszköz-kassza évente 1200 milliárd forintból gazdálkodik. A súlyos forráshiánnyal küzdő rendszer mára szétesett, és nem tehető rendbe olyan intézkedésekkel, mint a most tervezett államosítás. Nem mondom, hogy az államosítás ördögtől való, de önmagában az már nem segít. A számok magukért beszélnek: az OECD-országok (OECD: Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete) átlagosan a nemzeti össztermék 8,5 százalékát költik az egészségügyre, mi feleekkora arányban. Ráadásul a mi GDP-nk töredéke a fejlett országokénak. Amikor viszont vásárolni kell, villanyt, gázt, szikét, MR-készüléket, akkor nekünk is világpiaci áron számolnak. Semmi sem olcsóbb, kivéve a rendkívül rosszul fizetett munkaerőt. Az egészségügyi munkavállaló kar joggal felsorakozhatna a magyar állam legnagyobb hitelezői közé, mivel évtizedek óta tartoznak a jogos járandóságaikkal.

– A legutóbbi hírek szerint csaknem kétezer rezidens helyezte letétbe a felmondását a szövetségük felhívására. Az orvosi kamara egyetért-e a „végsőkig” hirdetett harccal?
– A rezidensek mostani programja egybevág a miénkkel. A kollégák joggal mondják, hogy nincs tovább. Elfogyott a türelem. A felmondási hullámmal más országokban gyors eredményeket értek el. Magam is azt tapasztaltam az utóbbi húsz évben, hogy a tisztességes, higgadt észérvek süket fülekre találnak a döntéshozóknál. Csak az erőre, a zsarolásra hallgatnak. A gyógyítók fáradtak, kiégettek. Egyre kevésbé tudnak nemet mondani a külföldi állásközvetítők csábításának, akik az orvosoknak kilencszeres, a szakdolgozóknak négyszeres fizetést ígérnek. Nagyjából 3-4 ezerre tehető azok száma, akik külföldön találtak állást, csak tavaly több mint ezren vándoroltak el. A távozók helyét az itthon maradók kénytelenek átvenni, ezért beleszakadnak a munkába. Félreértés ne essék! Mi nem a munkától félünk, hiszen dolgozunk látástól vakulásig. Az a felháborító, hogy tőlünk ezt gyakorlatilag éhbérért várják el.

– Életpályamodelljükben a kezdő orvosoknak 200 ezer forintos, a kezdő szakorvosoknak 300 ezer forintos, egy 40 éves gyakorlattal bíró szakorvosnak pedig egymillió forint körüli bért kérnek nettóban. Ezzel talán itthon lehetne tartani a gyógyítókat. Vajon csak a pénz vonzza őket külhonba?
– A rossz munkakörülmények ugyanilyen súllyal esnek latba. Hazánk első említésre méltó orvossztrájkja sem bérharcnak indult, hanem amiatt robbant ki 2004-ben, mert a szegedi kollégák azt mondták: nem vállalhatják annak a lelkiismereti terhét, hogy rosszul működő gépekkel és lejárt eszközökkel okozzanak a betegnek kárt, és sodorják magukat bajba. Ma is úgy érezzük, jó szívvel nem vállalhatunk felelősséget a betegellátásért.

– Ma is elöregedett, agyonhasznált mentőautók robognak a betegekért…
– A problémára olyan álmegoldások születnek, mint minap a rozsdát egy miniszteri tollvonással mentőautóvá minősítő rendelet. A korábbi 10 év helyett 13 évben szabták meg a még használható járművek életkorának felső határát, ugyanis egyébként több száz kocsit kellett volna kivonni a forgalomból. Ausztriában százezer kilométer után leselejtezik a mentőautókat, nálunk akár egymilliót is futnak, a határ a csillagos ég. A mentősök hihetetlen lelki és fizikai erőfeszítéseket tesznek, miközben a kivonuló állomány béréhez képest egy pesti utcaseprő fizetése vágyálom.

– Peresztegen és Pinnyén gyakorló háziorvosként ismerik a MOK elnökét. Mi búsítja leginkább az alapellátásban gyógyítókat?
– A kor: a háziorvosok átlagéletkora 58 év körül van, negyedük a nyugdíjkorhatáron túl rendel. Az alapellátás az, ahol a legnagyobb egészségnyereséget érhetjük el, viszonylag olcsón. A házi- és gyermekorvosi rendszerre a fogászattal együtt jelenleg nem fordítanak többet évente százmilliárd forintnál. Ez a hálózat több mint tízezer orvost és 25 ezernél több munkavállalót, évi százmillió orvos-beteg találkozót jelent. Ám hogy várhatják azt, hogy a háziorvos legyen az egészségügy éber kapuőre?! Egy átlagos praxis gazdája havonta kevesebb mint 900 ezer forintból gazdálkodhat. Ennyi jut az összes költségre: gyógyszerrel, a rendelő fűtésével, autóval, kerékkel – tokkal-vonóval együtt. Sok háziorvos ezért csomagol, ugyanis Európa számos országában ez az egyik legkeresettebb szakma.

– Sokak szerint az egészségügy rákfenéje a fehér köpenyek zsebébe csúsztatott hálapénz.
– A hálapénz amolyan gumicsont. Hazug minden becslés, nem tudni, mekkora összegekről van szó, hiszen ez intim dolog. Ballépés volt az az ösztöndíjrendszer, amely nettó százezer forinttal díjazza azokat a rezidenseket, akik nem fogadnak el hálapénzt. Az új rendszer nehezen ellenőrizhető és megosztó. Egy szakorvos így tízezrekkel kevesebbet kereshet, mint egy rezidens. Kijátsszák egymás ellen a fiatalokat és a tapasztalt szakorvosokat, megszakadt a mester és tanítvány viszony, s ennek a gyógyítás látja kárát. Akiben volt kurázsi, az már elmenekült vagy halálra gályázza magát. Lassan nincs, aki továbbadja a tudását.

– Olvashattuk, hogy idén Ausztriában síbalesetet szenvedett. A betegágyból nézve ég és föld egy osztrák és egy magyar kórház?
– Gyorsan és szakszerűen láttak el, de ilyesmi itthon is előfordulhat. Ami nagy eltérés: a lábamba teljesen természetesen beültettek egy olyan lemezt, ami élethosszig benn maradhat, és a fémdetektorok sem szúrják ki. Nálunk először egy acéllemezt tesznek be, amit egy év múlva kivesznek; ez máris két műtétet, két altatást jelent. Egyébként minden egészen más, a stílus, az eszközök, a nővérek száma – jelentős a különbség.

– Nálunk az is sorsdöntő lehet, hogy kit hol ér utol mondjuk egy infarktus…
– Az ellátásban eddig is voltak területi egyenlőtlenségek, és ezek csak fokozódnak. Fontos, hogy 15 percen belül odaérjen a mentő, de nem mindegy, hogy milyen szaktudású egység és milyen eszköz érkezik. Nem kell elmenni Alsóbánatfalvára a példáért. Sopronban élek, ahol kitűnő oktatókórház működik. Egy akut szívinfarktus esetén a 90 percen belüli szívkatéterezés esélye mégis igen csekély egy soproni beteg számára. Megfelelő szívkatéteres ellátás a 92 kilométerre fekvő Győrben vagy 75 kilométerre, Szombathelyen van. Csoda kellene ahhoz, hogy időben odaérjenek. Ma hazánkban annak esélyei, hogy egy akut betegséget időben ellássanak, a lottónyereményéhez hasonlók. Sajnos gyakran puszta szerencse dolga a kórképnek megfelelő kezelés, sőt a túlélés is...