Hátrányok Élményparkja: kiszínezik a világot

Megáll a vonat a Keletiben, a fiú kiszáll. Életében először jár Budapesten. Végállomás. Vagy ellenkezőleg? Egy szebb élet kezdete? Eddig zárt kapuk és szigorú szabályok között élt, állami gondozásban. De betöltötte végre a tizennyolcat, elindulhat hát tele tervekkel és reménnyel – az álmai után. Mennyire várta ezt a napot, s most milyen boldog és izgatott. Óriási kaland az élet, szép lesz minden – ilyen gondolatok járnak a fejében. És az elhatározás: először is fedelet keres magának, aztán munkát. Kétszáztízezer forintja van, ez minden vagyona, ennyi az életkezdési támogatás. Álomszerűnek érez mindent, önfeledten lépdel az utcán. Ám a villamosmegállóban, érkezése láttán mintha egy idős hölgy a hóna alá szorítaná a táskáját. Aztán egy szó üti meg a fülét: cigány. Igen, tudja. De eddig ez nem foglalkoztatta, az intézetben sosem volt téma. Gyorsan elhessegeti magától a rossz érzést, inkább azon morfondírozik, mitévő legyen. Albérlet után nézzen, vagy keresse fel egyetlen, sose látott rokonát, a nagybátyját?

– Menjen a rokonhoz – hangzik a válasz szinte egyszerre a kivetítő előtt ülő tizenöt diák szájából. A pé­csi Zenész Ifjúsági Otthon – a Zion – épületében vagyunk, a Hátrányok Élményparkjának egyik programján, ahol mostanra már összefonódott képzelet és valóság. A Kodály Zoltán Gimnázium két tannyelvű tagozatának első osztályos tanulói ülnek ugyanis a sorokban, de azt kell képzelniük, hogy ők a fiú, akinek történetét a kivetítőről felolvassák.

Az imént még az előtérben viháncoltak, most feszülten figyelik, mi történik velük, pontosabban a főhőssel, akinek a bőrébe másfél óra erejéig belebújtak. Nem önként tették, osztályfőnökük, Szörényi Bernadett cipelte őket ide, most mégis magukkal ragadják az események. Lázasan vitáznak egymással, hogy a srác nevében a lehető legjobb döntéseket hozzák. Elindulnak hát vele – vagy helyette – a budapesti valóságban, de az álmok helyett a rémálmok birodalmába érkeznek. A nagybátytól elüldözi a számító feleség a fiút, aki kétségbeesetten keresi élete első albérletét. Kiválaszt egy jó környéket, de meglátja a liftben a feliratot: cigánymentes övezet. Hallja, amint a főbérlő – aki az imént a telefonban úgy nyilatkozott, hogy szabad a lakás – most azt mondja, kiadta másnak és becsapja az ajtót. Tolvajnak nézik a fatelepen, ahova munkáért indult, végül a józsefvárosi piacon köt ki, ahol feketén dolgoztatják és kis híján bűnbe csalják. Elmenne szórakozni, de a kidobó legény már a bejáratnál elállja az útját.

A diákok ekkor felszisszennek. Már senki sem terpeszkedik lezserül a székén, inkább összegubóznak. Hogy mi lesz a végkifejlet? A fiú számára tizenkét lehetőség valamelyike, attól függően, hogy a csoport melyik döntési helyzetben hogyan választ. De a tizenkettőből csak kettő nyerő. A többi tíz esetben a drog, a hajléktalanság, a börtön a végeredmény. S hogy a résztvevők számára mi? A csönd, s a mondat, ami a végén egyikük felől megtöri:
– Nem hittem, hogy az élettől ennyi pofont lehet kapni.

Az osztály másik fele azonban vidámabb, ők nevetve mennek tönkre a másik teremben, ahol a mélyszegénységben élők helyzetét érezhetik át. Az eszköz egy szobaméretű társasjáték: a Szociopoly. Tizenkét diák ül körülötte, négy csoportra osztva. Tizenéves gyerekek, de most négy, segélyből élő, kisgyermekes család szerepét játsszák. Egy átlagos hónapon kell végigküzdeni magukat: befizetni a rezsit, megvenni az élelmet és megragadni a pénzszerzési alkalmakat. Ha szerencséjük van, feketemunkából túlélik a hónapot, ha nem, akkor uzsorások kezére jutnak.

– Semmire nem költünk: nem volt az életünkben sem utazás, sem szórakozás, mégse tudunk kijönni a pénzből. Ezt nem gondoltam volna – fakad ki egy lány, mielőtt az óriás¬kockával dobna. Majd izgatottan figyeli az eredményt, hátha olyan mezőre léphet, ami bevételt – munkalehetőséget, alkalmi segélyt, netán játékgépet – jelent. De hiába szuggerál, nem jön be a kívánt szám. Helyette másik mező és újabb kiadás: most ünneplik a gyerek születésnapját. De hogyan, ha nincs pénz?

– Vegyünk fel kölcsönt! – javasolja az egyik csapattag.
– Minek adósodjunk el még jobban? Legyen elég neki egy csoki! – okoskodik a másik.
– Neked elég volna? – szól közbe a moderátor, Koska Éva. A csoportban vita alakul ki. Szóba kerül, ki hány forintos ruhatárat visel épp, mekkora értékű piperekészlet várja őket fürdőszobájuk polcán.
– Az enyém biztos van százezer, imádom a rúzsokat – súgja egy lány a mellette ülő fülébe, s jót nevet. De vannak, akik elgondolkodnak. A hó­napot csak egy csapat zárja pozitív mérleggel, a többi három száz-százötvenezer forinttal eladósodott.
– Eddig azt hittem, ők tehetnek róla, amiért nem osztják be jobban a pénzt. Most már látom, mennyire nehéz – mondja egy lány, majd egy másik hozzáteszi:
– Már nem kérek karácsonyra laptopot. Nem fogom érte többet nyaggatni az anyukám.

S hogy az anyuka ezt kinek köszönheti? A MásKépMás Alapítvány, az Esélyek Háza és a Zion összefogásának, akik az élményparkot létrehozták. Aminek van még két további eleme: az egyikben hasonló szituációs játékokkal a résztvevők azt élhetik át, hogyan rekeszti ki a társadalom a melegeket. Az utolsó programrészben a fogyatékkal élők helyzetét lehet kipróbálni: vakon tapogatózni, siketen tájékozódni, kerekes székkel rámpára hajtani, lehalászni egy könyvet a polcról. Nehéz elérni. Akárcsak a rendezőknek a célt, amiről Nyirati András, a Zion ügyvezetője beszél. Ám a lényeg egy mondatban összefoglalható: az emberek a világot ne csak fehérben és feketében lássák.