Egy hegycsúcs nyomában

István épp téligumi-cserére várt, mikor megpillantotta a képet. Egy magazinból vághatták ki vagy egy naptárból – ki tudja –, amit formátlan celluxcsíkokkal odapréseltek a koszlott műhelyfalra. Maga sem tudta, hogy a ringatózó pálmák és a vadító bögyöskék fotói mellett miért pont ez a felvétel tűnt fel neki, de tény, hogy nem tudott szabadulni a látványtól. Az előtérben különös fák, mogorva törzsekből kifakadt mérgeszöld lombok, mintha óriás szárnnyal lebbenő madarak lennének, és mögöttük, a messzeségben egy hóval fedett csúcs.

Ország-világBabucs Éva2012. 01. 26. csütörtök2012. 01. 26.
Egy hegycsúcs nyomában

Egy csúcs, de mégis valahogy más, mint általában a hegyek csúcsa, nem hegyes és égbe törő, hanem megtört, finom, mintha az ég alatt elterülő földkupac éppen lepihenne, békésen eldőlne, és csak hátát mutatná, ahogy nyugovóra tér.
Elolvasta az aláírást. Kilimandzsáró. Nahát, csodálkozott, valahogy egészen másnak képzelte. Bár soha nem töprengett rajta, milyen lehet, de most úgy érezte, zordabbnak, kíméletlenebbnek kéne lennie a hírhedt hegynek, amolyan jegesen durvára élezett csúccsal, amit elérni szinte lehetetlen.

Az is eszébe jutott, hogy olvasott róla, persze vagy negyven éve, még gimnazista korában. Igen, egy híres novella volt, A Kilimandzsáró hava. Már nem emlékezett pontosan a történetre, csak arra, hogy egy leopárdról szólt. A Kilimandzsáró tetején bukkantak rá a megfagyott, lesoványodott állat tetemére, és az író azon töprengett, hogyan kerülhetett ennyire távol az otthonától? Hogyan tévedhetett el ennyire?

A gumicsere után hazaindult, de az alvó hegy képe nem hagyta nyugodni. Milyen csodálatos lehet a valóságban! Milyen boldog lehet az, aki közelről láthatja!

Másnap a munkahelyén egy üres félórácskában – a negyedéves zárásokon épp túljutott a könyvelőiroda, ahol dolgozott – beütötte az internetes keresőbe a nevet: Kilimandzsáró. Meglepetésére nemcsak az aktuális földrajzi ismeretek jöttek fel, hanem egy utazási iroda reklámja is, ahol arra biztatták az érdeklődőket, hogy jelentkezzenek a csúcshódító túrára. Ámulva olvasta, hogy nem profi hegymászókat várnak az útra, hanem jó kondiban lévő, sportos életet élő átlagembereket. A javasolt korhatárt is megjelölték: 55 év. A sportossággal, úgy gondolta, talán nem lenne nagy baj – bár ebben azért kissé bizonytalan volt –, de a kor szíven ütötte. Ő 56 múlt. De önmagában az utazás lehetősége fura mód felzaklatta, olyan várakozással teli izgalom járta át, amelyet már nagyon rég nem érzett. Mintha egy titkos kaput nyitottak volna résre előtte. A pénzen nem aggódott, az anyai örökségéhez még hozzá sem nyúlt. Ráadásul még soha nem költött magára, ez lenne az első alkalom.

A félénken bekéredzkedő ötlet néhány hét alatt vakmerő elhatározássá duzzadt. István – persze csak titokban – még az utazási iroda ismeretterjesztő vetítésére is elment, hogy megnézzen egy korábbi útról szóló filmet. Teljesen lenyűgözte. A vetítésen a túravezető arra biztatta őket, hogy jelentkezzenek, még elég idő van arra is, hogy felkészüljenek.
– Aki rendszeresen túrázik, sportol – mondta –, az eljuthat a csúcsra. Persze a magassági levegő, az oxigénhiány nehézséget okozhat, de ha jó erőben lesztek és kellően elszántak, meg lehet csinálni. Csak meg ne fázzatok, mert egy torokgyulladás akár végzetes lehet a ritka levegőben… – tette hozzá, és Istvánra nézett. – Komolyan érdekel a túra? – kérdezte barátságosan, és a férfi zavartan bólogatott.

– Mi bajod van? – horkant fel egyik este vacsoránál a felesége. – Van valami a cégnél? Egy szót sem szólsz, mióta hazajöttél.
– Semmi, semmi! Csak kicsit elfáradtam – mondta István, és közben arra gondolt, mi is történhetne a cégnél? Évtizedek óta ugyanazt gyűri nap mint nap, óráról órára, percről percre. De közben dühöt és tehetetlenséget is érzett, ahogy a nő fürkészően és szemrehányóan ránézett.

Próbálta felidézni, milyen is volt ez az izzadós, elhízott, hanyag asszony, amikor szinte kamaszként belészeretett, de akárhogy erőlködött, kutakodott lelke legmélyebb bugyraiban, sehogy sem tudta előcsiholni a régi érzést. Már a haját sem festeti – nyugtázta közömbösen –, a mákos fehér csík olyan, mint egy igazoló pecsét a nemtörődömség okmányán.
Maga is meglepődött, mikor váratlanul és dacosan kiszakadt belőle a be nem tervezett mondat.

– Elmegyek a Kilimandzsáróra!
– Hová? – sikkantott fel az asszony, és rekedt nevetés tört fel belőle. – Kili-mili-micsoda?
– Kilimandzsáró – ismételte meg a férfi, immár határozottan, és fejét konokan előrevetette. – Afrika legmagasabb vulkanikus hegye, az Uhuru-csúccsal, ami 5896 méter.

– Te megbolondultál?! – ez se kérdés, se felkiáltás nem volt, inkább úgy hangzott, mint egy iskolai fenyítés.
A férfi félretolta a tányért, és szótlanul felállt az asztaltól.

A vasárnapi ebéden szinte már elviselhetetlenül izzott a levegő. Felesége dühösen csörgette a tányérokat, sziszegett, mint a serpenyőbe forgatott hús, és megvető pillantásokat lövellt a férje felé.

– Ha már annyira túlfeszít a harci kedv, akkor összesöpörhetnéd végre a leveleket a kertben, meg felapríthatnád azt a farönköt, ami két éve ott rohad!
A lánya – aki a férjével és a mütyürke unokával érkezett – azonban lelkes volt.
– Papi! Ez csodálatos! Annyira drukkolunk neked.
– Nagyapi megy a kijimajira – rikkantotta a pöttömnyi unoka, és István nevetve szorította magához.
Az indulásig még egy hónap volt hátra. István edzéstervet készített, mindennap körbefutotta a háztömböt és kétszer elment úszni. Dobogó szívvel válogatott a túrafelszerelések között, és igyekezett nem elpirulni, mikor megkérdezték, hová készülődik.

Olyan gyorsan zuhant az alvás mélységes tengerébe, mintha örvény ragadta volna magával. Zavaros, különös álmot látott. A Kilimandzsárón járt, de nem volt egyedül. Egy leopárd járt előtte, valószínűtlenül hatalmas, izmos és gyönyörű testtel. Ragyogó szőre megcsillant a napsütésben, és ruganyosan, szinte súlytalanul szökkent a sziklákon. Néha hátrapillantott, meleg barna szemei hívogatóan néztek rá. Ő pedig valami végtelen boldogsággal követte őt, úgy röppent, mintha valami különös erő repítené, fel a magasba, a csúcs felé, a puha fehér takaróval fedett, békésen szunnyadó földkupac felé.

– Uram, kér még frissítőt? – a hang haloványan kúszott felé, és ő próbálta megnyitni szemeit. Egy mosolygós nő állt mellette, a stewardessek kék egyenruhájában. – Hát persze, utazom! – tért vissza a valóságba István és bólintott.
– Jéggel? – jött a kérdés, és ő megpróbált válaszolni, de nem jött ki hang onnan legbelülről. És a torkába szorult mandulák, mint égő, duzzadt sebek, könnyet hullattak Istvánért, a hegyért és mindenért…
 

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek