Grafitember bringái

Egykoron Perecesből, a bükki hegyi falucskából egy tollvonással lett Miskolc. A 34 éves Dánielnek lassabban, hét év alatt lett elege a stresszes, pizzás, napi két doboz cigis, éjszakákba nyúló pesti reklámkarrierjéből, bár grafikusként már a direktorságig jutott.

– Egyszer még a cégünk milánói irodájába is kiutaztam. Kíváncsi voltam, vajon ott is ilyen gyilkos-e a munkatempó. Az volt. Akkor döntöttem el a párommal: ha már gyerekkorom óta a bringák szerelmese vagyok, s ha meg akarom érni a várt második felnevelését is, ezt abba kell hagynom! Így lettem fémmunkás, szaklakatos, hegesztő… És sorolhatnám a szakmákat, mivel az én bicajaim egyebek között abban mások a hagyományosoktól, hogy a váz elkészítése abszolút kézi munka. No és a vevőköröm is – somolyog a mester, megkímélve laikus olvasóinkat a technológia aprólékos ismertetésétől – különleges.

Az országúti versenybringák, amelyek vázát készítem, ugyan nem luxuscikkek, de áruk alsó határa 200 ezer forint fölött van, felső meg mondjuk a duplája. De akik erre vágynak, még csak nem is híresen gazdagok. A legtöbbjük hétköznapi ember, aki évekig azért spórol, hogy birtokolhasson egy korántsem hétköznapi dolgot, ami boltban nem kapható. Nekik ez életforma, hobbi, szenvedély, mint a bélyeggyűjtés vagy vasútmodellezés.

S nemcsak a kerékpár extra minősége és élettartama imponáló számukra, hanem a készítő mesterrel kialakult személyes kontaktus is. Mert elmagyarázok minden apró mozzanatot. Olyan intim kötődés ez, mint amikor az úri szabó méretre szabott öltönyt varr, a kézi cipész lábméretet vesz. Mi több, ezzel kezdem én is: a súly, magasság, láb, erőnlét felmérésével, hiszen nem mindegy, ki ül majd a telivérre.

– Már gyerekként, főleg a műszaki mérnök és kiváló néprajzos papától megörökölt kézügyességével maga szerelte a bringáit. Ez viszont más. Hol szerezte meg a tudását?
– Olaszországban, ennek a kihalófélben lévő, majd’ százéves technológiának az európai bölcsőjében. Bario Pegoretti nemzetközi hírű mester kis műhelyében dolgoztam négy évig, tavaly nyáron jöttem haza. Ingyen segédként vett fel, de már egy hónap után napi négy órára bejelentve havi 500 eurót adott, s nem sokkal később ezt megduplázta. Ebből fizettük a nejemmel az albérletet, a rezsit. Éjszaka meg interneten illusztráltam magyar újságoknak.

– Nehéz volt megtanulni?
– Nehéz. Mert rengeteg apró, összetett részből áll, s már egyetlennek az elrontásával elvész a tökéletes váz.

– Nem akart odakint maradni?
– Jaj, dehogy! Alig vártam, hogy az összegyűjtött pénzből vett eszközeimmel itthon belevágjak a munkába! Tudtam, hogy rajtam kívül nálunk ilyet megélhetésből senki nem csinál. Múlt télen már annyi megrendelésem lett, hogy idén nyárig kitart, és nem félek, hogy nem lesznek újak. A bringáim híre szárnyra kapott, s a jelenlegi gépesítettségemmel évi 40-50 Bel-Canto muffolt, azaz illesztékes vázat tudok elkészíteni. Ami elég ahhoz, ha a nejem is dolgozik, hogy eltartson minket.

Ha netán megfutnának az igények, nem kizárt, hogy felveszek segéderőt, de száznál több vázat nem vállalnék. Jó dolog a pénz, viszont Pesten volt szerencsém megtapasztalni, milyen árat követel. Nem óhajtok visszakerülni abba a húsdarálóba, amiből kimenekültem. Élni szeretnék a családommal békében. Munka közben a műhelyben zenét hallgatni, esténként rajzolgatni. Immáron hobbigrafikusként, ami sokkal élvezetesebb, mint amikor ebből éltem.