Halál után visszajár

Mint tudjuk, a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Nem volt ez másként Mária Terézia királynő idejében sem, a poroszok ellen viselt hétéves háború alaposan kiürítette a bécsi kincstárt. A pénzt pedig pótolni kellett – onnan, ahol volt. Például a magyar rendektől. Aki pedig ad, az jutalmat érdemel. És mit adjon az, akinek semmije sincs? Például szép szót, dicsőséget. Az úgysem kerül sokba.

Formálódni kezdett a Szent István Rend alapításának a gondolata…
A rend szülőatyja kétségkívül a magyar kamarai főkancellár tisztségét betöltő gróf Esterházy Ferenc volt. Még javában folyt a hétéves háború, amikor 1760-ban előállt a 25 pontból álló tervével: kellene egy olyan érdemrendet alapítani, amely a néhány évvel korábban életre hívott Katonai Mária Terézia Rend – csak éppen a civilek és egyháziak számára.

S volna még egy alapvető különbség a két kitüntetés között: az újonnan alapított rendet főként magyarok kaphatnák.
Ahogy a háború apasztotta a kincstár vagyonát, úgy váltak Esterházy Ferenc érvei egyre meggyőzőbbekké: a békekötést követő évben, 1764. május 5-én nagy ünnepség keretében Mária Terézia megalapította a Szent István Rendet, amelybe már nem a születési előjog, hanem szerzett érdemek alapján lehetett bekerülni. Az eseményen – és ennek évszázadokkal később is különös jelentősége lesz – a királynő magyar ruhában jelent meg, kíséretét magyar nemesek alkották.
Elkövetődött viszont egy apró turpisság is a rend alapításakor: a beszédekben hangsúlyozták, hogy a rend maga Szent István király korából származik. Ez már csak azért sem lehetett igaz, mert az első egyházi rendeket jó száz évvel első királyunk halála után alapították, a világiakat pedig három-négyszáz évvel később.

Az alapítási ceremónia másnapján, 1764. május 6-án ki is osztották az első kitüntetéseket – mint ahogy aztán az évek során mindig, hol többet, hol kevesebbet, története során több mint 1700-at. A nagykeresztet kizárólag az arisztokrácia tagjai kaphattak, a magas rangú tisztségviselők, hivatalnokok, diplomaták érdemeit ismerték el vele.

A kitüntetés alapítását követő évben, 1765-ben távozott az élők sorából a királynő férje, Lotaringiai Ferenc. A német-római császári trónon fia, a mi későbbi kalapos királyunk, II. József követte. Örökölte a különböző rendek nagymesteri címét, édesanyja, Mária Terézia pedig ráruházta a Szent István Rend vezetését is. Az adományozási szokásokon azonban még több évtizedig nem változtattak. Egészen addig, amíg a diplomáciai érdek felül nem írta a hagyományt. A napóleoni háborúktól kezdve, előnyöket remélve a Habsburgok egyre több uralkodónak osztottak Szent István Rendet. 1810-ben például maga Bonaparte Napóleon is büszke tulajdonosának mondhatta magát – hogy aztán néhány évvel később ellenlábasa, XVIII. Lajos francia király is átvehesse. Ettől kezdve nem volt megállás, egyre több ország uralkodója lett a rend kedvezményezettje: a görög, a portugál, a dán vagy a szicíliai király éppen úgy, mint a perzsa sah, a japán trónörökös vagy Mexikó elnöke. Ezen azonban ne ütközzünk meg, a protokoll már csak ilyen.

Az viszont már sok magyar önérzetét bántotta, hogy a szabadságharcot vérbe fojtó Haynau is átvehette a kitüntetést. Nem is csodálkozhatunk, hogy néhány évvel később, amikor Ferenc József Magyarországra látogatott, és Arany Jánost a rend kiskeresztjével kínálta meg, a költő A walesi bárdok című versével válaszolt. A történet azonban úgy kerek, ha tudjuk, hogy a kiegyezés évében, 1867-ben már Arany János sem utasította vissza a megtiszteltetést. Mint ahogy olyan vitán felül álló magyar nagyságok is megkapták, mint a két írófejedelem, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán, a festőóriások, Munkácsy Mihály és Szinyei-Merse Pál, a feltaláló Kandó Kálmán és a csillagász Konkoly-Thege Miklós.

A Monarchia felbomlását követően mindkét utódállam – az Osztrák Köztársaság és a Magyar Királyság – magáénak érezte a Szent István Rendet. A magyar fél azzal érvelt, hogy Mária Terézia magyar királynőként alapította a rendet. És itt lesz jelentősége annak, hogy a magyar ruhában, magyar testőrök kíséretében jelent meg az alapítási ceremónián – arról nem is beszélve, hogy a napóleoni háborúkig szinte kizárólag magyarok kapták.

A tárgyaló felek azonban nem tudták meggyőzni egymást, aminek az eredménye: egyik fél sem osztotta a kitüntetést. Egészen 1938-ig, amikor Ausztriát a Német Birodalom bekebelezte – tehát megszűnt létezni. A joghézagot Horthy Miklós kormányzó azonnal kihasználta, és az alapító okiratba belevette, hogy a rend nagymesteri teendőit a kormányzó látja el. A kitüntetéssel azonban csínján bánt, csupán hat személynek osztotta ki. A Szent István Rend utolsó kitüntetettje Serédi Juszticián hercegprímás, esztergomi érsek volt 1944-ben.

A német megszállást követően a rendet már nem osztották ki, a kitüntetést pedig a királysággal együtt a magyar országgyűlés 1946. február 1-jén megszüntette – hogy aztán a Kereszténydemokrata Néppárt négy képviselője, Semjén Zsolt, Rubovszky György, Pállfy István és Latorcai János javaslatára ugyancsak a magyar országgyűlés 2012. január 1-jei hatállyal sarkalatos, vagyis csupán kétharmaddal megváltoztatható törvény által a legjelesebb magyar kitüntetésként felélessze.

A XVIII. században alapított kitüntetésen némi ráncfelvarrás természetesen szükségeltetett. Ma már például elképzelhetetlen volna, hogy csupán férfiak kaphassák meg. A magyar állampolgárok közül évente három részesülhet belőle, s nincsenek fokozatai. Mint ahogy nem lesz nagymestere sem, a kitüntetést a miniszterelnök javaslatára adományozza a köztársasági elnök, aki egyébként hivatalánál fogva a kitüntetés részese. Schmitt Pál köztársasági elnök tehát az első, aki több mint hatvan év múltával a Magyar Szent István Rend tulajdonosának mondhatja magát.