Rezeg a léc a forint alatt…

Mígnem 1946. augusztus elsején bevezették az új magyar fizetőeszközt, a forintot. Hogy miről jutott ez az eszünkbe? A napi újabb és újabb hírekről, amelyek arról szólnak, hogy egekben a devizaárfolyamok, emelkednek a törlesztőrészletek, nőnek az üzemanyagárak. És úgy általában „elszállhat a forintunk”. Összeállításunk egy kicsit a múltba tekint, és a jelen helyzet értelmezésén túl – az éppen zajló IMF-tárgyalások okán – egy kicsit a jövőt is kutatja.

A sas leszállt. Fellegi Tamás a hét elején Washingtonban megkezdte a tárgyalásokat a Nemzetközi Valutaalapnál (IMF). Csütörtökön fogadta Christine Lagarde, a Valutalap vezérigazgatója. Mire ezeket a sorokat kézhez veszik az olvasók, már számtalan közlemény utalhat arra, hogy mi is történhetett a gondosan lezárt ajtók mögött. Lapzártánk idején legfeljebb arról eshet szó, hogy mi is a tétje a megbeszéléssorozatnak.

Fellegi Tamás, a Magyarország és a nemzetközi pénzügyi szervezetek közötti tárgyalásokért felelős tárca nélküli miniszter, úgy tűnik, Föld körüli pályájának legkönnyebb állomásán van túl. Számára minden út Brüsszelbe vezet, Párizs és Berlin érintésével. Körbe kell udvarolnunk a világot, mielőtt valóban pénzre terelődne a szó.

Hogyan lett a hárombetűs IMF-ből szégyellnivaló régi emlék? Majd maga a remény? Hosszúra nyúlt a múlt év. Hónapokig hallgattuk, hogy nekünk az IMF-re nincs szükségünk. Az ország szilárd lábakon áll, gazdaságpolitikánkat épp ellenük hangoljuk. Később már örültünk volna némi védőhálónak az európai tornádóban. Így talán burokban várhatnánk ki a válság végét. De mire is gondol a magyar miniszterelnök védőhálót emlegetve? „Bármilyen hitelformára, ami segítheti Magyarországot, hogy továbbra is a piacokról finanszírozza magát.” Enyhe meghatározása ez az államcsőd elkerülésének.

A pénzügyi szakma egyöntetű véleménye, hogy IMF készenléti hitel nélkül nincs esélyünk az államcsőddel szemben. Ez az IMF és az EU számára sem titok. Akitől pedig az életünk, a jólétünk függhet, hajlamos lehet igen szigorú feltételeket támasztani cserébe, melyek akár úgy is tűnhetnek, mintha épp megtorolnák az eddigi sérelmeket. Mert tüske bőven akad a szemekben. Ollie Rehn, az unió pénzügyi biztosa addig nem hajlandó pénzről beszélni, amíg a jegybank függetlensége az új jegybanktörvény révén a legcsekélyebb mértékben is korlátozott. Ez csupán az első a még valójában meg sem fogalmazott brüsszeli kívánságlistáról.

Akik addig is föl szeretnék mérni, hogy mit óhajthat a Nyugat a hitelért cserébe, azok olvasgassák az IMF által már összeállított hétpontos listát. Közülük néhány valóban elgondolkoztató. Bár belpolitikai kérdésekbe nem kívánnak beleszólni, a szociális rendszer átrendezése mégis követelmény lesz. Pontosan ma még nem tudni, hogy csak egy megszorítási csomagtervet várnak Washingtonban, vagy elfogadott törvényeket. Egy bizonyos: fájni fog! Alighanem ahhoz sem járulnak hozzá, hogy a stabilitási törvénnyel évtizedekre bebetonozzák az adórendszert. Az egyensúly érdekében tartós és valós szerkezeti átalakításokat várnak el a közkiadások terén. Ez mind-mind elvont milliárdokat jelent! Közösségi közlekedés? Közszféra hatékonysága? Hozzá nem értő ember számára ezek mégis inkább belpolitikai ügyek – de a pénz itt folyik el áradásszerűen.

Közben türelmetlenül várakozik a forint. Elfáradt. Kitombolta magát a napokban. Csak remélhetjük, hogy erőgyűjtésre használja a tárgyalások alatti önkéntes pihenőt, és nem újabb szédítő zuhanásra, akár 340 forintos euróárig. Mindenesetre az örök magyar pesszimizmust most sem kell felednünk. Sosem látott nehéz idők jönnek. Vagy megegyezünk, és sok-sok lyukkal kell beljebb húznunk a nadrágszíjat, vagy hátat fordítunk a Nyugatnak és saját úton járunk – de akkor olyan földrengés ráz meg minket, amely képes eltemetni a forintot és akár évtizedekkel visszaveti a magyar gazdaságot.

Christine Lagarde a múlt héten a CNN-nek a tárgyalásokról előzetesen azt mondta, a Valutaalap „nem enged, nem köt kompromisszumot, de nem is áll fel az asztaltól”. Csak a magyar küldöttség is bírja a megpróbáltatásokat.