Ne mondja, hogy viszontlátásra!

– Jól van a beteg?
– Azt éppen nem mondanám – válaszol Jani diplomatikusan Fábián Mátyás, a Laufer Logistic Kft. szolgálatvezetője kérdésére. Kopogós, fagyos hajnal van, a kolléga piros kabátban toporog a hidegben az autója mellett, amelyben néhány beteg várakozik. A kockaház kertkapuja nyitva, odabent egy félig lebénult, de legjobb ruhájába öltöztetett idős asszony várja, hogy elszállítsák a halasi kórházba. Tiszta kék szemeiben egyszerre riadalom és megadás.

Most érkeztünk Fábián Mátyással, a nénit ugyanis az ő kocsijával kell elvinni, Jani egy másik, több beteget szállító autót visz. Erre a címre egyetlen okból jött: hogy segítsen Mátyásnak a fekvőbeteget hordágyastul berakni a kocsiba, akit ülőbetegként adtak le szállításra… A fekvőbeteg ki- és beszállításához ugyanis két személy kell, de Mátyás mellett nincs második ember.

– Én megyek a mamával – közli az unoka. Egyetlen szépséghiba van a tervben: a megrendelőlapon nincsen szó kísérőről. Márpedig a betegszállítónak csak azt a szállítást fizetik ki, amelyiket szabályosan megrendelt valaki. Ezen lehetne vitatkozni, de Mátyás nem vesződik vele. Van egy szabad helyünk a kocsiban, visszük a lányt is.

Még kabátban is csípős a hideg, az idős asszonyt vastag pokrócba csavarva szíjazzák a hordágyra. A drága, bonyolult szerkezet szinte magától lépked fel-le a lépcsőn, az asszony mellett az unokája ballag. Azután a hordágyat elnyeli az autó, és a két betegszállító kétfelé indul.

Magyarországon a betegszállítást magáncégek végzik, a szolgáltatást az egészségbiztosítási kasszából fizeti az állam. Finanszírozott betegszállítás annak jár, aki e nélkül nem vagy csak nehezen jutna el szakrendelésre, vizsgálatokra vagy kórházba. Azt, hogy valakinek indokolt-e ezt a szolgáltatást igénybe vennie, az orvosok döntik el, ők rendelhetik meg a szállítást a szolgáltatóktól.

Bár a betegeknek nem kell fizetniük azért, hogy térítés nélkül, háztól házig elviszik őket akár több száz kilométerre is, ez még sincs ingyen. A betegszállítók szigorú feltételek alapján számolnak el az elvégzett munkával az egészségügyi kassza felé. Először is egy adott útszakaszt az egészségügyi kassza csak akkor fizet ki, ha volt beteg a kocsiban. Tehát, ha mondjuk Tompáról Szegedre kell vinni valakit kórházba, és azután üres autóval visszajönni, akkor a szállítás költségeinek csak a felét finanszírozza az egészségpénztár.

A betegszállító cégek erre mondhatnák azt, hogy csak oda mennek el, ahol meg tudják tölteni az autót az oda- és a visszaútra is – csakhogy ezeknek a cégeknek területi ellátási kötelezettségük (tek) van, ami azt jelenti, hogy egy adott területről minden beteget kötelesek elszállítani, aki számára a szolgáltatást az orvosok megrendelik. A magyar állam minden hónapban ugyanannyit költ betegszállításra. Függetlenül attól, hogy hány beteget mekkora távolságra kellett elvinni. A hónap végén összesítik, hány kilométert ment az összes autó, és a futott kilométert elosztják a rendelkezésre álló pénzzel. Ebből kijön, hogy hány forintot kapnak a betegszállítók egy kilométerért: minél több utat tettek meg, annál kevesebbet. Ráadásul a gázolaj ára az egekben van, miközben a betegszállításra költhető pénz nem változik.

A képlet tehát egyszerű: ahhoz, hogy a betegszállítók túléljenek a 440 forintos gázolaj világában, minél kevesebbet kell menniük úgy, hogy az autó lehetőleg soha ne legyen üres, de ritkán legyenek benne kettővel többen, mert a harmadik beteg után már egy fillért sem fizet az egészségpénztár. Az OEP viszont azt várná el, hogy az autó maximális férőhely-kihasználtsággal fusson.

A Laufer Logistic Kft. a kiskunhalasi kórházhoz tartozó huszonnégy települést köteles ellátni. Öt, különböző felszereltségű autóval dolgoznak: ezek hajnalban szétspriccelnek a tompai központból, összegyűjtik a környékbeli betegeket, és elmennek velük Kiskunhalasra, a kórházba. Azután jönnek a távolabbi körök. Jellemzően Szegedre vagy Kecskemétre, de nem kizárólag: a szabályok szerint a betegeket az ország bármely kórházába el kell szállítaniuk…

– Nyolcra vártuk magukat – hányja szemünkre finoman a néni Mélykúton, tízkor. Mátyás szabadkozik, de nem túl hevesen. Nem loptuk a napot eddig sem. Fél hatkor indultunk Tompáról, három faluból szedtünk össze betegeket, őket kiraktuk a halasi kórházban. Azután hazavittünk egy öregurat, elszállítottunk egy idős hölgyet gyógytornára, majd a pszichiátriai intézetből egy ápoltat a kórházba. A páciens meglépett az intézetből, berúgott, hazafelé pedig leesett a kerítésről és eltörte a lábát.

Ezután indult a szegedi kör: egy halasi asszonyt vettünk fel először, a második utasért jöttünk Mélykútra. Az öregúr a legszebb ruháját vette fel, vélhetőleg reggel óta tűkön ül, és idegességében tízkor nekiállt levest enni, nehogy megéhezzen. Miután leszúrtak minket, hogy mennyit kellett várni ránk, most mi várhatunk meg a halasi asszony kint a kocsiban.
– Ez a betegszállítás hátránya – magyarázza Mátyás. – A betegnek nem kell érte fizetni, háztól házig visszük, de kiszámíthatatlan, hogy mikor vesszük fel, és mikor ér haza. Ha egy helyen elcsúszunk – akár beteg, akár orvos, akár az útviszonyok miatt –, akkor az egész nap csúszik.

– Már azt hittem, elfogyott a pénzük, azért nem jönnek – reklamál egy másik néni Tompán. – Láttam a tévében, hogy már csak hitelbe kapnak benzint a mélykúti benzinkúton.
– Azok nem mi voltunk – közli sóhajtva Mátyás, aztán ahogy beülünk a kocsiba, hozzáfűz némi magyarázatot. – Nagyon rá vagyunk szorulva a takarékoskodásra. Ma csökkent a gázolaj ára, ezért igyekeztünk a mai napot megvárni a tankolással. A spórolás miatt vezetek én is autót, holott nekem mint szolgálatvezetőnek a központban lenne a helyem. De még nem kell hitelbe venni a benzint, inkább feléljük a tartalékainkat. Utoljára azt a traktort adtuk el, amivel a telephelyünkön túrtuk el a havat.

Szegeden a klinika udvarán állunk meg, a halasi asszonyt kísérjük fel az onkológiára. Rettenetesen szorong szegény a sugárkezelés miatt, ezen nyilván nem segített az sem, hogy ő is reggel nyolcra várt minket. Mátyás rendezi a papírokat, és indulnánk a kocsihoz.

– Maradjanak itt – kérlel minket a halasi asszony. – Nem akarok egyedül felmenni – teszi hozzá.
Van dolgunk, két utas vár a kocsiban, telnek a percek, de erre nem lehet mit mondani. Negyedóra várakozás után felkísérjük az asszonyt a kórterembe.

Kifelé menet – talán kabalából – Mátyás bekukkant a büfébe.
– Egy fiatalasszony dolgozik itt, aki szívtranszplantáción esett át. Éveken át hordtam kezelésről kezelésre, és felgyógyult a betegségéből. Vittem fekvőbetegként úgy, hogy ülni sem tudott; vittem hordszékben, láttam menni járókerettel, bottal, aztán anélkül. Talán ez az, amiért szeretem ezt a munkát.

Négy-öt óra tájban a legtöbb autó végez, csak az ügyeletes marad Kiskunhalas környékén, ugyanis ilyenkor már csak egy-két szállítás van, jellemzően sürgősségi osztályról hazaadott betegek. Amikor Szegedről visszaértünk Mátyással, ő a központba ment, hogy a következő napi meneteket tervezze meg, én pedig átszálltam Janihoz. A harminc körüli fiatalember Mátyásnál magasabb fordulatszámon pörög, de a betegek iránti empátia közös bennük. Tóth Ferenc tart még velünk, a hatvannyolc éves, ősz hajú férfi az emelgetésben segít, de feltűnően jól bánik az emberekkel is.

A kórház folyosóján sorban ülnek azok a betegek, akiket reggel hoztunk be. Némelyik reggel fél hét óta itt van, kilenckor már végzett, azóta arra vár, hogy hazavigyék. Van olyan is, aki már hazament busszal. Nem lehet őket egyesével hazahordani, mert akkor a visszaúton az autó üresen jönne – ehelyett az egyik olyan kocsival mehetnek haza, amelyik azután már a tompai bázison marad. Feri csitítja őket. Mást nemigen tehetünk, mert mi fekvőbetegekért jöttünk, és legalább hétig maradunk még Halason.

– Képzeljétek, fillérekért lehet szalonnáról levágott darabokat kapni – meséli társainak a beteg a halasi kórház kardiológiáján, ahol minden falra jut egy tanulságos ábra érszűkületről, infarktusról vagy stroke-ról. A betegek körben ülnek, és a töpörtőről beszélgetnek.

– Nyesedék – vág közbe egy másik beteg.
– Igen, nyesedék – helyesel az előző beteg. – Gyönyörűen meg lehet sütni, és fantasztikus töpörtő lesz belőle, szinte ikrás.
– Én imádom a töpörtőt – vallja be valaki, és a termet átszellemült csend tölti be. Mi egy szegény bácsit pakolunk fel a hordágyra, akit egy messzi falu szociális otthonába viszünk majd haza. Plusz egy nénit viszünk még, akit fekvőbetegként adtak le, de állítólag tud ülni is. Ez azért fontos, mert egy fekvőhely van a kocsiban, tehát a nénivel még egyet kellene fordulni.

Harkakötönyből üresen jövünk visszafelé.
– Az a jó ebben a munkában, hogy egy ilyen kocsin ülhet az ember – tesz vallomást Jani. – Meg a változatosság. Minden nap más. És sokfelé lehet utazni, szinte nincs is olyan szeglete az országnak, ahol nem jártam. Persze vannak bosszúságok is: ha sok a munka, ha türelmetlenek a betegek, mi is feszültebbek vagyunk. Bosszantó a pazarlás a pénztelenségben. Rengeteg felesleges betegszállítás is van. Mondjuk, az az asszony, akit ma nyolcszáz méterről vittünk be a kórházba, vidáman elmehetett volna gyalog is. Az ügyeletek szinte kizárólag arra mennek el, hogy a pszichiátriáról hétvégére kimenőre kiengedett betegek isznak, összeverekednek, összetörik magukat. Azonkívül, hogy ez nekünk tiszta ráfizetés, még bosszantó is, hiszen elkerülhető lenne. Olyan is előfordul, hogy valaki meggyógyul, már tényleg nem szorul ránk, a kórház nem is kér neki betegszállítást, aztán az illető megkéri a háziorvost, aki megint megrendeli neki a szolgáltatást. Persze mi betegszállítók vagyunk, nem bírálhatjuk és nem is bíráljuk felül az orvosok döntését. Este, ha az utolsó fuvarra összejön egy jobb csapat, néha berakok valami jó kis mulatós zenét.

Ez most kimarad: Halasra viszünk egy hölgyet, aki tulajdonképpen szintén fekvőbeteg lenne, de a hord-ággyal nem lehet felmenni a társasház szűk folyosóján, ezért hordszékkel kell felvinni.

– Még szerencse, hogy tudtuk ültetni szegényt. Ezekben a társasházakban sehol nem fér el egy hordágy – mondja Feri.
– Mi van, ha a beteg egyáltalán nem tud ülni? – kérdezek vissza.
– Nem is ritka az ilyesmi, pláne, ha az illető kicsit súlyosabb. Olyan is van, akihez négy vagy akár hat beteghordó is kell. Megesett, hogy két lepedő szakadt el, míg megpróbáltuk áttenni a beteget a hordágyra.

– Négyszáz kilométer körül mentem a mai nap – összegez Jani. – Ebből körülbelül százat üresen, amit senki nem fizet ki.
Fél nyolc körül érünk vissza Tompára, komor, brutális hideg mindenhol. Az jár az eszemben, amit az iménti beteg barátnője mondott, amikor az asszonyt hazavittük a lakásába. Már indulni készültünk, Tóth Feri úgy köszönt el, hogy a viszontlátásra.

– Ne mondjon ilyet – rémüldözött az asszony.
– Hát mit mondjak? – kérdezett vissza a betegszállító.
– Inkább mondja azt, hogy isten áldásával.