Krasznahorka üszkös vára

Hét perc alatt borult lángba a felvidéki magyarság jelképének számító krasznahorkai vár, s alig huszonöt perc alatt porig égett a tetőszerkezet. A falu népe sírt, hiszen őseik az évszázadok során ezer szállal kötődtek az Andrássyak tulajdonában lévő épülethez. Egyelőre mentik, ami menthető, ám már készülnek a helyreállítás tervei.

Ország-világ2012. 03. 25. vasárnap2012. 03. 25.
Krasznahorka üszkös vára

A két kisfiú kora délután indult a krasznahorkai vár tövébe. Nem kellett sokáig gyalogolniuk, hiszen alig néhány méterre laknak a meredek hegytől, amelynek oldala igazi dzsumbuj, remek rejtekhelyekkel, bemélyedésekkel. A kora tavaszi napnak már volt ereje, csak a szél fújt veszettül, ám ez csöppet sem zavarta a fiúkat. Egyikük 11 éves volt, a másik 12. Ilyen korban már nagyon nagynak képzeli magát az emberfia, szinte felnőttnek. Azok egy része pedig, ugyebár, dohányozni is szokott…

– Ide nézz! – vett elő a zsebéből két staubot az egyik kamasz.
A másik elismeréssel bólintott. Gyufa is került hamar, csak az a fránya szél akadályozta őket a rágyújtásban. De nem sokáig. Találtak egy jó kis zugot, egy barlangszerű mélyedést, amibe bebújva végre felizzott a dohány. És itt még észre sem veszik a felnőttek, mit művelnek.

Mire elszívták a cigarettát, már füstölt az avar. Lehet, hogy valamelyik gyufaszáltól? Maguk sem tudták, miképpen történhetett, csak az biztos, hogy néhány pillanatig megkövülve nézték, amint a lángnyelvecskék a száraz levelekbe kapnak és már a cserjék ágait nyaldossák.

– Meneküljünk! – rázta meg magát egyikük.
Ekkor már lángolt körülöttük a bozótos is.
– Már megint ti vagytok azok?! – kiabált rájuk az egyik falubeli, Deák István, aki éppen akkor érkezett haza a szomszéd településről. – Na, megálljatok csak!
A fiúcskáknak azonban az volt az utolsó gondolatuk, hogy megálljanak. De Deák Istvánnak sem arra volt gondja, hogy a gyerekek után eredjen. Kapta elő a telefonját, hogy hívja a tűzoltóságot. Látta, hogy baj van. Nagyon nagy baj.

A krasznahorkai vár a szokásos tavasz elejei képét mutatta. A szép idő csalogatta a turistákat a magyar történelem egyik jelképének számító épülethez, igaz, ezen a szombaton – március 10-én – még nem voltak sokan. S akik jöttek, azok sem flangálhattak szabadon, a látogatókat óránként engedték be. A csoport éppen a látogatásának vége felé járt, amikor az egyik őr lenézett a falura, Krasznahorkaváraljára. S nem akart hinni a szemének.

A vár oldalában ropogott a tűz. De nemcsak ropogott, hanem viharos gyorsasággal kúszott felfelé. Fel, a várhoz.

– Kifelé! Gyorsan, gyorsan! – kiabálta a még bent lévő kirándulóknak.
– Mi történt? – kérdezte egyikük csodálkozó arccal.
– Micsoda? Nézzen oda! – mutatott a vároldalba.

A többméteres lángok akkor már a vár tövében lévő fákat emésztették.
Arról eltérnek a vélemények, miként lehetséges, hogy éppen a legmagasabb falrésznél kapott a tűz a tetőbe. Vannak, akik szerint a villámhárítókra kúszott, elszáradt borostyán vezette fel a lángot, ám a többség véleménye szerint a tűznek ekkor már olyan ereje volt, hogy a lángörvénytől gyulladt meg a zsindelytető. A bizonyos csak az, hogy a hatalmas épület két szélén lévő tűzjelző megszólalása között mindössze hét perc telt el. Ennyi idő alatt borult lángba a teljes tetőszerkezet.
S mindössze huszonöt perc alatt el is hamvadt.

Az őr éppen csak a falakon kívülre terelte a maradék népet, ki, a biztonságba, s rohant a fal tövében álló Renault-jához, hogy odébb álljon. De már fordult is vissza a sarokról. A kocsija addigra már kiégett. Ott volt az három nappal később is, amikor magam is Krasznahorkaváraljára érkeztem.

– Jöttek a tűzoltók a riasztást követően azonnal – emlékezik az egyik nevenincs panzióval egybekötött kocsmában a helybéli Balázs Ottó, ma már nyugdíjas lánglovag –, de esélyük sem volt a vár megmentésére.
Éppen a panzió vezetője, Prékop György ecsetelte számomra, hogy a szállást igénybe vevők száma a válság miatt mára a béka fenekét közelítette, számára tehát ilyen szempontból a vár leégése már nem oszt, nem szoroz, amikor betoppant a társaság, hogy némi ital mellett beszéljék meg a fejleményeket.
– Gyuri, hallottad, hogy leégett a vár? – néz faarccal a leghangosabb a kocsmárosra.
– Hallottam – válaszolja a kérdezett. – Most mondja az újságíró.

Mire a másik csóválja a fejét:
– Egyszer nem vagyok itthon, egyből hagyjátok leégni a várat.
Így tréfálkoznak a falubeliek a saját kínjukon, én pedig kapok az alkalmon, hogy a részletek felől érdeklődjem.
– Ha esélyük sem volt a tűz oltására, az azt jelenti, hogy csak idő kérdése volt a leégése? – fordulok ismét a társaság tűzoltó tagjához.
– Volt fenn, a várnál? – kérdez vissza Balázs Ottó.
– Voltam.
– Akkor van fogalma az ottani körülményekről. Egyetlen oldalról lehet megközelíteni csupán, az is rendkívül meredek. Ott szinte lehetetlen feljuttatni az oltáshoz elegendő vizet. Van ugyan egy tartály is várban, de télre abból is leengedték a vizet, szét ne fagyjon.

Erről némi vita alakul ki a társaságban, a harmadik, szlovák férfi szerint, aki a várban dolgozik – a helyi szóhasználat szerint bakterként –, a tartályban volt víz. Abban viszont megegyeznek, hogy mindennek nincs jelentősége, ugyanis általa sem sikerült volna megmenteni az épületet.

– Ezek szerint csak idő kérdése volt, hogy mikor ég le a vár? – kérdezem ismét.
– Tűzoltóként mindig attól tartottam, hogy felülről éri baj a várat, amely szinte vonzotta a villámokat. Ezért is tettek a tetőkre legalább tíz villámhárítót. Azok megóvták a leégéstől, a bozóttűz ellen azonban nem volt védelem.
– Lehet, hogy a vár előbb-utóbb mindenképpen leégett volna – szólal meg a másik asztalnál ülő, botjára támaszkodó idős férfi, aki mind ez idáig a beszélgetésünket hallgatta. – Ezt majd megállapítják a szakemberek. Én csak azt tudom, hogy amikor láttuk lángolni a várat, sírt az egész falu.
A kemény arcú, sokat ért férfi szemébe nehéz könnyeket képzelnem, ezért rákérdezek, szó szerint értsem-e a szavait.
– Úgy, ahogy mondom. Álltunk a vár alatt, az utcákon, a házak teraszán, néztük, mint lesz a tűzé. És sírtunk. Hiszen ez a falu, amióta létezik, össze van kötve vele.
 

Ezt erősíti érdeklődésemre a falubeli Lázár Lajos is, Krasznahorka történetének talán legjobb ismerője. Kapásból sorolja az évszámokat egészen az 1200-as évektől, amikor is a várat először említik az oklevelek, s vázolja az épületet századokon át birtokló Andrássyak kacifántos családfáját egészen a Beneš-dekrétumok 1945-ös életbe lépéséig, amikor is a magyar arisztokratákat megfosztották a birtokaiktól, a várat pedig hamarosan megnyitották a nagyközönség előtt – múzeumként. Ma már ugyan keveseknek ad kenyeret az épület, de talán nincs is olyan helybéli, akinek valamelyik őse ne állt volna az Andrássyak szolgálatában.
– Meg aztán – folytatja a helytörténész – számunkra a vár a felvidéki magyarság jelképe is. Az a szerencse, hogy ami pótolhatatlan, vagyis a korabeli festmények, bútorok, berendezés döntő része megmaradt.
Ezt magam is tanúsíthatom, a bútorokat éppen érkezésem idején hordták le a várból két kisteherautón, egyelőre a helyi művelődési házba, ahol katonák vigyáztak, nehogy valaki olthatatlan vágyat érezzen arra, hogy lakásának berendezését néhány antik bútorral dobja fel… Meg aztán, a helyreállítási munkálatok sem tennének jót a benn lévő bútoroknak.
 

De vajon lesz-e pénz az újjáépítés nem csekély költségeire? Mindezt Bollo Péter polgármestertől szeretném megtudni, őt azonban ezekben a napokban művészet utolérni. Rá vár az a három férfi is, akivel a hivatal előtt találkozom. Köztük a falu vajdája és egy fiatalember, Deák István.

– Ön volt az, aki elkapta a tüzet okozó gyerekeket – azonosítom a sokaktól hallott név gazdáját.
– Nem kaptam én el őket, csupán szóltam a rendőrségnek, hogy kiket keressenek – pontosítja a szavaimat a férfi somolyogva.
– Az egész tábor fél – néz rám aggodalmas arccal a vajda. – Már cigányellenes megmozdulást is szerveztek a faluba. Pedig hát ki tehet arról, hogy éppen két cigány gyerek tüzeskedett a vár tövében? Minden fiúgyerek szereti a tüzet, nem igaz?

Ebben minden jelenlévő egyetért, akárcsak a szlovák iskola igazgatója, Mikola László, akire a vár oldalában bukkantam korábban. Éppen csak felugrott fényképezni.
– Amit lehet, megteszünk a beillesztésükért – mondja szinte védekező hangon, jóllehet, eszembe sem jutott hibáztatni a történtekért.

Visszakísérem az iskolába, legalább közben is tudunk beszélgetni.
– Éppen a fát metszettem, amikor láttam a füstöt – emlékezik ő is a történtekre. – Rohantam fel a padlásra a felvevőmmel, hogy megörökítsem a falu történetének ezt a gyászos napját – ajándékoz meg az amatőr filmjének egy példányával. Krasznahorka volt büszke vára, írja aktualizálva a lemezre két Andrássy fivért is férjének mondható Zichy Eleonóra örökbecsű nótájának kezdő sorait.
Ezt a beszélgetést idézem éppen a társaságnak, amikor megérkezett a hivatalhoz Bollo Péter polgármester. Hazudnék, ha azt írnám, hogy kitörő örömmel fogadott, ám végül csak sikerült rávennem, hogy leüljön velem néhány percre beszélgetni. De megértem a fáradtságát, a tűzeset óta újságírók, politikusok – miniszteri szintig – adják egymásnak a kilincset a községházán.

– A várhoz a falunak hivatalosan nincs sok köze – ültet le az irodájában –, az ugyanis az állam tulajdona, nekünk mindössze a parkoló bevétele, évente harmincezer euró – 8,7 millió forint – jut belőle.
És már áll is fel, hogy a rendkívüli testületi ülésen elnököljön. Az egyik fő napirendi téma a tervezett cigányellenes tüntetés, amelyet a törvény szerint meg nem akadályozhat, csupán a rendőrségtől kérhet erősítést.
Amíg a faluvezető az egyik helyiségben tanácskozik, addig én a másikban Lázár Évával, a Szlovák Nemzeti Múzeum betléri részlegének – ahová a vár is tartozik – igazgatójával beszélgetek.

– Tudott aludni az éjszaka? – nézek az asszony elgyötört arcára.
– Most éjszaka már valamennyit igen, de előtte két napig semennyit. Az első éjszaka az izgalomtól nem jött álom a szememre, a másodikon pedig percenként telefonáltam, nem esett-e újabb kára a várnak.
A tüzet követő nap ugyanis még hatalmasabb szélvihar támadt, mint a tűzvész idején. A falba épített több száz éves, izzó gerendák ismét lángra lobbantak, a szél pedig hordta a házakra a zsarátnokot. Csak a krasznahorkaváraljaiak éberségének köszönhető, hogy maga a falu is nem égett le. Viszont a korábbi hatalmas – 1400 fokos – hőtől meggyengült falak egyikét az orkán rádöntötte a Rákóczi tanácskozótermének a tetejére, ami beszakadt.
– A legfontosabb a vár letakarása, még mielőtt esős idők következnek – hallgatom az igazgatónőtől az állagmegóvás mikéntjét. – De ezzel egy időben már készülnek a tervek a végleges tetőszerkezet építésére is. Szerencsére az épület biztosítva van, segítséget ígért a szlovák és a magyar állam is, továbbá gyűjtések is indultak a helyreállításra. Így a tél beköszönte előtt tető kerülhet a várra.

– Azt még korai megkérdeznem, mikor lesz ismét látogatható?
– Amint a munkálatok egy részével elkészülünk. Lássák az érdeklődők, hogy nem hagytuk magára a krasznahorkai várat.
Amely még büszkébb lehet, mint volt a leégése előtt.
 

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek