Mi köze a haza bölcsének az Angol Királynőhöz?

Akadtak olyan szállodák, ahol főleg fejedelmek és arisztokraták fordultak meg, máshol az erdélyi nagyurak lakoztak. Az éppcsak tűrhető fogadókban a görög meg a rác kereskedők tanyáztak. Az egyik helyen a hölgyszalon, máshol a tágas bálterem, netán a falba mélyesztett víztartályból folydogáló víz vagy a szobapincért hívó elmés csöngettyű jelentett vonzerőt. Borsosabb volt a számla, ha a vendég vásár napján érkezett vagy ha a fűtéshez is ragaszkodott.

Európa legelegánsabb szállóinak egyike akkoriban a Magyar Király volt, 3 emeletén 110 szoba kínálta magát. Az 1814-ben megnyílt hely saját vendéglővel, sörözővel, borbélyműhellyel és szép fogadósnéval csalogatott. Mégis panaszkodtak a kortársak, hogy itt – a név ellenére – semmi nem magyar: a német pincérek német nyelvű étlappal siettek az asztalokhoz. Az első tulajdonosról, Halzl Jánosról azt pletykálták, hogy alvás nélkül is bármeddig kibírja, sőt egyszerre több helyen ott terem, ha a vendégek úgy kívánják. A mai Vörösmarty tér szomszédságában fekvő épület elé gyakorta gördültek be úri fogatok, s 1832-ben, amikor egy szépséges német színésznő tartózkodott ott, a kalandra éhes nábobok valósággal ostrom alá vették – a szállodát és a művésznőt egyaránt. Széchenyi István gróf ért oda a leghamarabb, de a bikaerejű Wesselényi Miklós báró – a későbbi „árvízi hajós” – volt az, aki úgy belehabarodott a művésznőbe, hogy párbajra kelt érte.
Gundel Imre kutatásaiból (A vendéglátás emlékei) azt is megtudjuk: az István Főherceg szálló azzal hívogatta az utasokat, hogy ez fekszik a legközelebb a személyszállító gőzhajókhoz. Más helyek csalafinta módon omnibuszt küldtek a Dé­livasúthoz, így a vidékről érkezők akkor is náluk kötöttek ki, ha máshová készültek.

A szállókban történelmet írtak. Kossuth a Tigrisben rendezte be 48-as Hírlapjának szerkesztőségét. Az Arany Sasban eleinte az alföldi nemesek szálltak meg, s kedvvel falatoztak a kolozsvári káposztából meg a malacpecsenyéből; később a forradalmi eszmékkel szimpatizáló helyként ismerték. Egy időben itt lakott Vörösmarty, Petőfiék pedig innen rendelték az ebédjüket. A megtorlás éveiben így igazították el egymást a csalódott hazafiak: „Eredj az Arany Sasba, ott még ma sem tudják, hogy nincs már forradalom!”

A legenda szerint egy Pestre látogató földesúr úgy gyökeret eresztett az egyik szállóban, hogy évtizedekig ki sem mozdult a szobájából. Deák Ferenc is hasonló életre rendezkedett be. Miután a csak adósságot termelő kehidai birtokát Széchenyi nagyvonalúan megvásárolta, Deák beköltözött az Angol Királynőbe. Onnan követte a haza ügyeit, intézte levelezését. Két évtizeden át két szerény szoba jelentette az otthonát – ezek berendezése később a Nemzeti Múzeumba került. Délelőtt előbb a koldusokat fogadta, majd rangos vendégeit – 1874-ben például maga Ferenc József látogatta meg itt. Délutánonként a fafaragással bíbelődött. A nagyobb szerszámait a birtokán kellett hagynia, de egy gyalupadnak azért jutott hely a lakosztályában. Komótos ember lévén, mindent telerakott szivarokkal, pipákkal és tűzszerszámokkal, így bármikor rágyújthatott anélkül, hogy fel kellett volna állnia. Életrajzírói hiába kutattak életében a szerelmi szál után: lakrészét csak kanárikkal és aranyhalakkal osztotta meg – a haza bölcse agglegény maradt. A maga fanyar humorával így indokolta ezt: „A becsületes ember megházasodik, az okos ember nem.”

A szállodai életmód szabadságát nemcsak a nőtlenek engedték meg maguknak. Állítólag Ady Endre házasember korában is szívesen lakozott legénykori törzshelyén, a Magyar Királyban, s az ósdi bútorzatot meg az ágrólszakadt személyzetet sem bánta. Ez azonban már egy másik korszak históriája…

Szószok helyett tósztok

A korabeli anekdotából kiderül, micsoda társas élet folyt a szállodákban. A neves szerkesztő és hírlapíró, Vadnay Károly (1832–1902) írói jubileumára például pazar ebédet adtak az elegáns Hungáriában, miként Kenedi Géza (1853–1935) lejegyezte:

„Hozták a levest ... és egy csomó virágot, névjegyet, táviratot vele.
Következett a fogas tartármártással ... és új táviratokkal, új virágokkal, új levelekkel. Utána a párolt hús – ugyanazokkal.
A pecsenye ... tósztokkal és válaszokkal. És így tovább.

Az érdemes jubiláns nem bírt eleget válaszolni, köszönni és hálálkodni. A parfait, a tészta, a gyümölcs, a sajt már örömkönnyek és ölelések közt zajlott le. Vagy kétórai tevékeny jubileum és pompás ebéd után többen hazafelé kísértük az örömtől ragyogó ünnepeltet.

Az Angol Királynő előtt egyszerre csak megáll:
− No, gyerekek, ide bemegyünk ebédelni, mert itt még ilyenkor is adnak enni.
Elszörnyűködtünk. Hogyan; hiszen csak most fejeztük be az óriási ebédet és éppen az ő dicsőségére! Vadnayn azonban kitört, amit két órán át fojtogatott magában: Az ám, ti! De engem nem hagytatok enni az egész ebéd alatt egy falatot se. Olyan éhes vagyok, mint valami juhászkutya.”